2013. december 26., csütörtök

Susan Ee – Angelfall - Angyalok bukása

Röviden? Nagyon vártam, de hatalmasat csalódtam benne. Legalábbis az elején. A vége már egész élvezhető volt, de a várakozásaimat így is messze alulmúlta. Lássuk, miért.

Karakterek
Valamiért először a "szereplők" szó ugrott be ide, jobban belegondolva azért, mert egyiküket sem sikerült eléggé megismernem ahhoz, hogy komplex személyiségekként gondoljak rájuk, ami így majd' 350 oldal után kicsit gáz. Na de kezdjük az elején.
Ez az a tipikus eset, amikor baromira nem kellett volna erőltetni az E/1-et. Egyáltalán nem Penryn gondolatait halljuk, sokkal inkább arról van szó, hogy a csaj tényszerűen narrálja önmagát. Nem kifejezi, hanem közli az érzéseit, és ettől annyira idegen, hideg, robotszerű lesz, hogy egyáltalán nem érint meg semmi, ami vele történik. Persze ennek lehet, hogy semmi köze az E/1-hez, egyszerűen csak az író valamiért érzelemmentesre írta a könyvet, mindenesetre a választott stílus és a kivitelezés nem illik össze. Az E/1 lényege éppen az lenne, hogy belsőségesen éljük át az egészet, a sűrűjéből nézve az eseményeket, a főszereplő látásmódja pedig igenis befolyásoljon minket. Itt viszont felüdülés, ha találok egy-egy felkiáltójelet, indulatszót, vagy egyáltalán bármit, ami nem száraz tényközlés. Gyanítom, hogy az életszerűség lett volna a cél ezzel az eltúlzottan realisztikus előadásmóddal, de sajnos nem működik, mert egy egészséges ember feje egyszerűen nem így néz ki belülről. Forgatókönyvnek sokkal inkább elmenne, mint szórakoztató irodalomnak. Én is olyan jól szórakozom rajta, hogy két oldalanként felpattanok leírni, hogy mennyire gázos, ahelyett, hogy olvasnék.
Főhősünk, Penryn egyébként egy jellemtelen liba, simán átsiklik minden életveszélyes - mármint másvalaki életét veszélyeztető - hibája vagy rossz döntése fölött egy vállrándítással, ami egy kicsit furcsa egy elméletileg pozitív szereplőtől. Érzelmei meg ugye nincsenek, vagyis hát mondogatja, hogy vannak, de nem nagyon hiszem el, vérbeli szociopata a csaj. A családi kapcsolatai is furák: a húgához ragaszkodik, ez oké, de az anyjához való hozzáállása teljes káosz. Komolyan idegesít, hogy nem is szereti igazán, nem is utálja, de még csak nem is vergődik hitelesen ezen érzelmek között, csak néha meglibbenteni a bűntudat szót, mintha azzal minden el lenne intézve. Lehet, hogy a karakternek a terv szerint tényleg van bűntudata, de ezt nem igazán sikerült kifejezni - ellenben azt, hogy tudja, hogy foglalkoznia kéne az anyjával, de leszarja, csak ezt nem meri maga előtt sem felvállalni, tisztán. Részemről nem akarnék még csak a távoli ismerőse sem lenni, rühellem az ilyen embereket.
Egyébként a motivációi is meglehetősen egysíkúak: ha bármilyen agyatlanságot meg kell magyarázni, akkor jön a szokásos "meg kell mentenem a húgomat" szöveg, és kész, mintha ezzel minden el lenne intézve - akkor is, amikor éppen baromira nem a húgáról van szó, csak valami apróságról, amit éppen okosabban is meg lehetne oldani. Ez az erőltetett, mániákus megszállottság kölcsönöz egy kicsit kattant élt az amúgy is szociopata hősünknek, ami megint csak idegesítő, mert mindeközben azt érzem, hogy Penryn nem akart egy beteg karakter lenni - arra ugye ott az anyja.
Rafi...  Na hát vele bajban vagyok. Ja, vonzó pasi, kemény harcos félisten arkangyal, egészségesen nagy az arca, nem melodramatikus, szellemes, szóval mint főhőspasija teljesen oké... De ha belegondolunk, nem sokat tudunk róla, hiszen alig beszél, meg alig szerepel a történetben, mert a legtöbbször vagy alszik, vagy egyszerűen csak nincs ott, a maradék időben pedig félreértések és félremagyarázások között vergődik a csajjal rémesen szűkszavúan. Mindegy, azért ő egyértelműen pozitív pontja a könyvnek, még ha nem is sikerült elcsábítania.

Nevek

Nem szoktam ekkora figyelmet fordítani rájuk, de most kénytelen vagyok, mert ebben a könyvben egyszerűen mindenkinek hülye neve van. A Penryn nagyon fura, valamiért a penicilin meg az algopyrin keverékének érzem, a Rafi vérlázítóan, de tényleg rettenetesen gyerekes egy ekkora mighty arkangyalhoz; nem is értem, mi baja volt az írónak a Rafaellel - azon kívül, hogy elcsépelt, de hát lehetett volna még éppen válogatni, na, nem kellett volna bohócot csinálni szegény pasiból. Obiról nyilván Obi-Wan Kenobi jut eszembe, esetleg a barkácsáruház, vagy az óvoda, szóval katasztrófa; ezek a Weasley Subidubi ikrek meg annyira fantáziátlanul gyerekesen borzalmasak, hogy nem találok rá szavakat. De amin végképp kiakadtam, az a Józsiás. Mit ás? A Józsi? Miaf*sz?! Itt szeretnék a fordítónak lekeverni egy virtuális pofont, ne tessék már az ilyen neveket magyarítani, remek lett volna ez Josiah-nak is. Megjegyzem, szerintem Rafi is jobb lett volna Raffe-ként. Kétségtelenül furcsa, de legalább nem gagyi. 

Stílus

Sokszor túlmagyarázós, hülyének nézős, izzadtságszagúan okos. Egyáltalán nem kellene kifejteni az olyan gondolatokat, mint hogy miért jelenti az a világ végét, amikor az emberek az eldobált okostelefonjaikon taposnak, vagy hogy miért hülyeség egyszerre három embernek nekitámadni, ha az ember egy 50 kilós kamaszlány. Én értem, hogy az író nagyon büszke arra a három krav maga órára, amire ellátogatott, de ezt nem kéne lépten-nyomon az orrunk alá dörgölnie, annyira nem nagy teljesítmény.
Humor... Hát, nem. Egyszer nevettem fel a 233. oldalon, de egyébként semmi. Nem szeretem a humortalan könyveket. Nem mondom, hogy semmi szellemesség nincs benne, de ebben a száraz stílusban nem nagyon lehet ütős poénokat előadni. Persze, értem én, hogy elpusztult a világ meg minden, de miután a véres és gusztustalan jelenetek sincsenek eléggé érzékeltetve ahhoz, hogy nyomottan érezzem magam, igazán lehetett volna legalább vicces a könyv.
Nem tudom egyébként, hogy a fordító mennyire ludas a stílustalanságban, de így érzésre azért van része benne. Akadnak érdekes kifejezések a könyvben, amiket valószínűleg vagy túlságosan szó szerint fordítottak, vagy csak simán össze lettek csapva. Például: "ha a fejem nem szédülne"... WTF? Nem; a fejem forog, vagy szédülök, de a kettő együtt nem működik. Vagy ott van a "Mit mondtál te nekem?", ami egyszerűen csak nem magyaros. Ezek komolyan nem tűntek fel senkinek, vagy csak engem zavarnak...?



Sztori
Tulajdonképpen nem rossz, legalábbis egy jobb kivitelezéshez teljesen elmenne. A cselekmény adagolása viszont egyenesen katasztrofális. Úgy néz ki, mintha a könyv kétharmadánál valaki rászólt volna az íróra, hogy te hallod, ez szar, kapd össze magad, az elejét viszont már nem lett volna kedve kijavítani. Vagy mintha akkor találta volna ki, hogy mi lesz a vége, nagy örömében gyorsan leírta volna a lényeget, aztán elfelejtette volna behúzni a szálakat a sztori elejébe.
Eleve amíg Rafi felébred, azt hittem, elalszom én is; rengeteg értékes időt vesztegettünk el kettejük kapcsolatából azzal, hogy valójában nem is voltak együtt. A táboros rész (ahol szintén sokat voltak szeparálva) is borzasztóan el van húzva, toporgunk egy helyben, nem történik semmi azon kívül, hogy találkozunk a Weasley Subidubi ikrekkel (akiktől egyébként feláll a hátamon a szőr, annyira amatőr utánzatok, és Fred egyébként is meghalt). Az első 200 oldal nagyrészt felesleges, egy csomó jelenettől egyáltalán nem halad előre a sztori, nem ismerjük meg jobban a szereplőket, nem jön le jobban a posztapokaliptikus világ se, mint azelőtt, csak esszük a macskakaját meg nem fürdünk egy újabb elhagyott házban, meg győzködjük magunkat, hogy fogalmunk sincs, mit gondolunk anyukáról meg az angyalról, de egyikkel sem foglalkozunk túl sokat, nehogy érzelmileg haladjunk bárhová is. Így érzésre max. a terjedelmének a harmada lenne indokolt ahhoz a minimális történéshez és világleíráshoz, ami hasznos belőle.
Onnantól kezdve viszont, hogy bejutnak a partira, átcsapunk a másik végletbe: túl sok infó, rengeteg történés túl gyorsan és értelmetlenül, mert a könyv első felét nem sikerült kihasználnia az írónak arra, hogy megalapozza a végét. Teljesen indokolatlanul a semmiből csöppenünk bele a skorpióizékbe (nem, egy elmebeteg, ok és magyarázat nélküli álom nem minősül felvezetésnek), az angyali politikába, meg abba, hogy vannak ördögök/bukott angyalok/akármicsodák. Nem fogok hazudni, az utolsó száz oldalt kifejezetten élveztem, pörgős volt, merem állítani, hogy adrenalin is akadt benne, szóval azért nem úgy teszem le, mint A bíborhajút, de hát na, nem csak a tökéletestől, de az egyszerűen élvezhetőtől is odébb van a könyv.

Szerelmi szál

Rafi (megjegyezném, hogy nagyon utálom, hogy rászoktam így ebben a formában erre a névre) Penrynnel való kapcsolata abszolút nincs felépítve, jönnek-mennek pár napig együtt, beszólogatnak egymásnak, aztán egyszercsak világrengető csók. Én meg nézek hülyén, hogy ez mégis mi a rák volt, honnan jött, meg egyáltalán, hiszen Penryn is csak néhány kósza félmondat erejéig említette, hogy tulajdonképpen vonzónak találja a srácot, akit egyébként alig ismerünk, szóval nekem sem volt időm-motivációm akarni ezt a jelenetet, meg hát valljuk be, neki sem. Meg maga a csókjelenet is gáz, nem tudta eldönteni az író, hogy szexi legyen vagy érzelmes, ezért kezdte az egyikkel, és folytatta a másikkal, aminek megintcsak izzadtságszaga van és teljesen értelmetlen.
Ezután már egyébként egész hitelesek, csak a csókig kellett volna rendesen eljutni, mert ez így megint a "hozzuk össze őket, mert így szokás" esete, egyikükről sem tudjuk, mit szeretnek a másikban, vagy mióta, vagy hogy ennek honnan kellett volna bárki számára is leesnie azon kívül, hogy ők a férfi és a női főszereplő, tehát nyilván össze fognak jönni. Ez így a karakterek szempontjából elég gyér motiváció.


Pozitívumok

Most ez a rövid lista, sorry :)
A karakterek minden hibájuk ellenére egyben vannak, önmagukhoz képest következetesek, hitelesek, tartják magukat a motivációikhoz.. A világ ugyan az emberek viselkedését tekintve sokszor nem hat héttel, hanem legalább 2-3 évvel van a világvége után, de ettől függetlenül jól kidomborítja a nehézségeket, az élelemszerzést (nem is tudom, mihez fognak kezdeni a Penrynhez hasonlók, ha elfogy a található élelem), a tisztálkodást, a ruházkodást, meg azt, hogy nem tudod, kiben bízhatsz meg, ezért inkább mindenkit elkerülsz, ha lehet. Penryn egészségesen paranoiás, okosan lavíroz a kialakult helyzetben, nem egy életképtelen sodródó főhős, hanem tényleg odarakja magát, amiért kifejezetten hálás vagyok, mert a hajamat tépem az olyan főszereplőktől (hősnek egyiket sem nevezném), akik tátott szájjal nyálcsorgatva hagyják, hogy a sztori vigye őket, és csak a véletlennek köszönhetően élik túl az egészet.
A realitásmániának is megvannak a maga előnyei: tényleg reális a könyv, nincsenek benne súlyos logikátlanságok vagy csodás megoldások, mindenki maximum arra képes, amire egyáltalán képes lehet a rendelkezésre álló eszközökkel. A végére aztán kinyílik a világ is, belelátunk az angyalok társadalmába, az egész helyzet érdekes lesz, megmozgatja a fantáziát, kérdéseink lesznek, szóval nagyjából megadja egy normális befejezés élményét, ezért nem is tudok már tiszta szívből egy igazán fröcsögős posztot írni róla, pedig az elején nagyon habzó szájjal terveztem, hogy lehúzom az egészet a Mariana-árok mélyére, annyira idegesített. De akciósan vettem, úgyhogy egye fene, nem adom vissza a kiadónak, hiába garis... :) 
Ó, és +1: rohadt jó a borítója ;)

2013. november 9., szombat

Fangirl kirohanás és Nalini Singh hírek

Lesz Janvier & Ashwini könyv,
lesz Janvier & Ashwini könyv,
LESZ JANVIER & ASHWINI KÖNYV!!! 

*nyálcsorgat minden erre alkalmas testnyílásából*
 A cajun mindenit, pedig nem is az esetem... Na mindegy.  

Konkrétan a következő kötet lesz az, tehát a 7. a sorban; addig még vár ránk az Archangel's legion magyar kiadása, amiről egyelőre az Egmont sem tud semmi érdemelgeset mondani, dolgoznak rajta. Az infó egyébként Nalini Singh facebook oldaláról származik, ahol mindenféle kérdés felmerült és megválaszoltatott, úgyhogy most nagyjából kielégült az információéhségem. 
Illiumról sajnos még nem tudni, hogy lesz-e könyve, és mikor, mert Nalini ugyan szeretne róla írni, de szerint a karakter még nem áll készen rá. Irigylem ezért, én is szeretnék ilyen élő karaktereket a fejembe :) Sokan kérdezték, hogy Raphaelnek és Elenának lesz-e gyereke, de ez a közeljövőben biztosan nem várható, hiszen Elena még gyakorlatilag maga is gyermek az angyalok között. Az is kiderült, hogy az az angyal, aki állítólag készül arkangyallá válni, még nem szerepelt a könyvekben, úgyhogy felesleges tippelgetni, ki lesz a következő. Páran Illiumot emlegették, nem is értem, miért, mivel róla tudjuk, hogy elég fiatal még. Ő egyébként úgy tűnik, elég jó pletykaalapanyag: néhányan azt is tippelgették, hogy meleg, amit szintén nem értek, szerintem nem is volt soha kérdéses, hogy a nők érdeklik. Szóval hacsak azt a közismert tényt nem számítjuk, hogy a tökéletes pasik törvényszerűen mindig melegek, semmi alapját nem látom egyelőre ennek a feltételezésnek. Ha jól vettem ki, akkor a 6. könyvben vannak félreérthető jelenetei Aodhannal; majd meglátjuk, mindenesetre az írónő határozottan cáfolta, hogy a barátságnál több lenne közöttük. 
Fontos infó lehet még, hogy egyelőre a filmipar nem figyelt fel a sorozatra, úgyhogy a mozikba még pár évig biztosan hiába várjuk őket. Bár így belegondolva érdekes lenne erre szereplőket válogatni... Na majd unalmas perceimben kiagyalom, hogy ki kicsoda lehetne, tippek jöhetnek :) 
Ha bármi kérdés felmerül, amiről nem írtam, nézelődjetek a fent linkelt facebook bejegyzésben, vagy kérdezzetek, és megpróbálom kihámozni valahonnan az infót :)

Az  Archangel's legion első fejezete egyébiránt angolul elolvasható itt.

UPDATE: Közben találtam az Egmont facebook oldalán néhány Nalini Singh novellát magyarul. Kissé megkésve, mert nyáron lettek felrakva, de hát jobb későn, mint soha, na :) Kicsit ugyan olyan érzésem van, mintha a fordító csak úgy összecsapta volna őket, nem érzem azt a hangulatot, mint a könyvekben, de ettől függetlenül természetesen megéri azt az öt percet rájuk szánni, amit igényelnek.
A facebookon többeknek nem jelennek meg rendesen a novellák (nekem sem), így szerintem inkább scribden olvassátok. A 2. novella Elena és Raphael egy rövid jelenete, ami kimaradt az Angyalárnyból, a 4.-ben pedig Jessamy-t és Galent láthatjuk viszont, immár a jelenben. A másik kettő az író másik sorozatához (Egy világ – két faj – állandó küzdelem) kapcsolódik. Jó szórakozást :)

2013. október 23., szerda

Nalini Singh – Angyali vadász sorozat


Magával ragadó – azt hiszem, ez fejezi ki legjobban, amit érzek ezekkel a könyvekkel kapcsolatban. Elkövettem ugyan azt a hibát, hogy az Angyali szárnyalással kezdtem az olvasást, ami a könyvsorozathoz csak oldalágon kapcsolódó történeteket mesél el, és így sokkal inkább találtam furcsának, mint érdekesnek, de aztán a költözés utáni offline száműzetésem során elkezdtem a sorozatot olvasni az elejétől. Hála égnek. Mert ugyan eleinte a hajamat téptem tőle, és rendszeresen kifakadtam, hogy mennyire borzalmas, micsoda szarvashibákat követ el az író, de ezek szépen lassan abbamaradtak, és azon kaptam magam, hogy észrevétlenül megszállottá váltam.


  


Karakterek: A legütősebb pontja a sorozatnak. Az emberi tragédiák, sorsok, érzelmek ennyire átható ábrázolását tanítani kéne. Átélhető, mély, és mégsem vonja el a figyelmet a történetről. Oké, azt elismerem, hogy kivétel nélkül minden szereplőből nem csak csöpög, hanem egyenesen ömlik a nemi hormon, ami néhol már kifejezetten zavaró méreteket ölt, de olyankor egy kicsit félre kell tenni a könyvet, aztán két nap múlva újra elővenni. Megéri.
Az eddigi ötből két kötetnek ugyan más karakterek állnak a középpontjában, de a legfőbb szereplőink egyértelműen Elena, a vámpírvadász, és Raphael, a vérlázítóan sablonos nevű arkangyal. Elena (vigyázz, a link mögött spoileres kép) egy elég standard főhős, akaratos, becsületes, tehetséges, jó alapanyag egy jó sztorihoz, többet igazából nem is érdemes mondani róla, olvasni kell. Raphael... Na ő már más kérdés. Tényleg egy olyan karakter, akitől minden lánynak nedves lesz a bugyija, de sajnos a második kötetre picit elpuhul, nem tudom már komolyan venni azt a kegyetlen aspektusát, akitől két önkielégítés között halálosan rettegni kellene. Mindentől függetlenül viszont beszippantanak, mert szerethető, átélhető karakterek, és a maguk módján hitelesek is. Embernek nem lennének azok, de hát nem azért olvasunk fantasyt, mert a szomszéd Tibi bácsi Ikeás kalandjai érdekelnek, ugye.
A mellékszereplők is zseniálisak, a főhősökhöz hasonlóan mind élnek, lélegeznek, múltjuk van, családjuk, stabil és következetes személyiségük – egyszerűen elhiszed, hogy szembe jöhetnek veled az utcán, annyira össze vannak rakva. Részemről a kedvenceim is mind mellékszereplők: Janvier, aki rohadtul nem az esetem, de az a fajta stílusos csávó, aki elcsábít, ha akarod, ha nem; Ashwini, akiről nem tudod eldönteni, hogy orvosi eset-e, vagy csak simán lökött, de elfogadnád legjobb barátnőnek; Illium, aki ha nem kap egy saját kötetet záros határidőn belül, akkor világméretű lázadást szítok, és rengetegen fognak csatlakozni; Dmitri, mert úgy tűnik, az oroszok a gyengéim; Honor, mert nem találok rá szavakat, hogy mennyire kemény dolog abból és úgy felállni, amiből és ahogy neki sikerült; Jason, mert még mindig bizsereg a tarkóm a titkaitól, Mahiya, mert... Khm, bocs, befejeztem. 
Mindenkinek megvan a maga személyes tragédiája, néhányuknak egyszerre több is, ami nem meglepő, figyelembe véve, hogy többszáz-ezer éves vámpírokról és angyalokról beszélünk, illetve olyan vámpírvadászokról, akiknek az erőszak, a vér és a halál az életük mindennapos része. Nyilván az is sokat dob a sztori hitelességén, hogy nem szerencsétlen 16 évesekből lesz hirtelen hős, hanem olyanokból, akiknek már a puszta létezésük is nagyobb kaliberű az embereknél. 
Az összes fontosabb szereplő nem egyszerű múltját szépen lassan csepegteti az írónő, amitől az emberben úgy kezd összeállni az adott karakter, ahogy a való életben is: ahogy egyre többet ismersz meg a másikból, előbb csak sejted, aztán egyre jobban megérted a motivációit, és jelen esetben egyre inkább csodálod is, hogy mindennek ellenére - vagy éppen azért -, ami történt vele, mi vált belőle. Nem egy "baaazmeg" élményt okozott a villamoson, amikor egy-egy csattanót lelepleztek, illetve például Jason sztorijától (5. kötet, Angyalárny) nem egyszer forgolódtam fél órákat álmatlanul lefekvés után, nagyon komolyan elgondolkodtató, hogy mit is tesznek a lélekkel az ilyen események. 
Emellett nem elhanyagolható a karakterek közötti nem romantikus kapcsolatok mélysége sem, akár pozitív, akár negatív értelemben nézzük. Az arkangyalok tanácsa megérne egy pszichiátriai tanulmányt, a Hetek hűsége és kapcsolata Raphaellel csodálatra méltó, ahogy a vadász céh összetartása és támogatása is... Ha röviden kéne jellemeznem ezt az aspektusát a sorozatnak, akkor talán a szociális orgazmus kifejezés lenne a legtalálóbb.


A világ: Igen, vámpírok meg angyalok együtt, fura. Igazából az egész könyv fura egy kicsit, amit én az írónő származásának a számlájára írok; egy kicsit más kultúrkörből érkezett, ami végig érezhető olvasás közben, de megszokható. Mindenesetre egy kreatív, jól működő világot teremtett, ami felvet ugyan kérdéseket, de csak olyanokat, amik nem zavarnak bele az élménybe, csak utólag gondolkodsz el rajta, hogy tulajdonképpen mi a fenék az angyalok. És ki tudja, talán ez is kiderül egyszer, hiszen még közel sincs befejezve a sorozat. Persze egy ennyire változó világot nem is tudom, be lehetne-e fejezni ésszerűen. Párszáz éves ugrásokkal haladva nagyjából a végtelenségig lehetne mesélni róla akkor is, ha az emberi tényezőt teljesen figyelmen kívül hagyjuk. Nem tudom, mi van az írónő fejében, de irigylem érte.
Önmagán belül egyébként teljesen logikus a világ, megmagyaráz mindent, még ha nem is feltétlenül az első könyvben (látszik, hogy hosszú távra tervezték), meg nem is feltétlenül tudományos eszközökkel, bár szerencsére magához képest igyekszik a realitás talaján maradni. Tetszik például, ahogy megmagyarázza, hogy miért teremtenek az angyalok vámpírokat, vagy hogy az egy dolog, hogy van szárnyad, de hogy ahhoz izomzat is kell, hogy egyáltalán normálisan tartsd a hátadon, a repülésről nem is beszélve... Sokmindennel lehet vádolni a könyvet, de logikátlansággal és önellentmondásokkal nem igazán. 

A sztori: Nem hiszem, hogy lehet itt "a" történetről beszélni, mert párhuzamosan több is folyik, és engem őszintén szólva mindegyik lenyűgöz. A személyes tragédiák és feloldásaik ugyan nagyjából egyértelműek végig, mégis a megvalósításuk annyira beszippant, hogy önmagában az, hogy tudod az utolsó oldal tartalmát, nem zavar meg semmiben. A legnagyobb kaliberű történetszál, ami több fronton is körülbelül az apokalipszissel fenyeget, nagyjából olyan, mint egy hatalmas fenyegetve tekergőző sokfejű kígyó: nem tudhatod, mikor fog lecsapni, le fog-e egyáltalán, ha igen, hova és hogyan, és hogy tehetsz-e egyáltalán bármit, hogy megállítsd. Nem az a tipikus főgonoszos történet, annál összetettebb, kiszámíthatatlanabb, főleg mert az igazán veszélyes karakterek nők, akiket sokkal inkább az érzelmeik irányítanak, ami végképp megjósolhatatlanná teszi, mit fognak tenni. Hmm, visszajutottunk a karakterekhez... 

A hibái: Merthogy mint az elején említettem, van neki, és nem szeretnék úgy tenni, mintha azt csak azért mondtam volna, hogy legyen valami negatív is a posztban. 
Tulajdonképpen csak egy nagy probléma van, ami végigkíséri a sorozatot: a túlzás. A szereplők szexuálisan és érzelmileg egyaránt túlfűtöttek, túlságosan tökéletesek, túlságosan meghatározza őket a múltjuk, a hasonlatok elképesztően csöpögősek, Dmitri és Honor sztorijának a csattanója már ebbe a világba is sok volt (pedig az nagy szó), szóval az egész egyszerűen csak túl, túl, túl... Felváltva ugrálunk a halálos/világvégés fenyegetések okozta feszültség és a romantika-erotika kiváltotta egészen másféle izgalom között, egy perc nyugalmunk sincsen olvasás közben. És valahogy mégis pont emiatt lesz igazán jó, mert valahol mélyen szerintem nagyon sokan egy ilyen világra vágyunk, ahol minden és mindenki olyan, amilyennek lennie kell, ahol tocsoghatunk az érzelmeinkben, a jó pasikban, ahol kapunk elég kihívást, adrenalint, ahol mindig felbukkannak a megfelelő emberek az életünkben, ahol a részesei vagyunk valami igazán fontosnak, ahol lehetőséget kapunk, hogy mi is egyre tökéletesebbek legyünk és a világot is azzá tegyük magunk körül... Ezért szippant be, ezért nem ereszt, ha egyszer rávetted magad, hogy beleszokj a világba. 

Még valami: férfiaknak szigorúan tiltólistás olvasmány. Ha a romantikus regények a nők pornói, hát akkor ez hard porn a javából. A pasik egyszerűen értékelhetetlen csöpögős ponyvaként értelmeznék, és az elszántabbja is a harmincadik oldalon a falhoz csapná, nem érdemes erőltetni. Ha mégis tévednék, és valaki hímneműként olvasta, ossza már meg velem, hogy mit látott benne, ami miatt végigrágta, kíváncsi vagyok :) 

2013. október 17., csütörtök

Stephen Baxter – Ring, Raft, Timelike Infinity

Ez egy kompozit poszt lesz. A tárgyban említett úriember három könyvét olvastam eddig (a címek vesszővel elválasztva, fordított sorrendben találhatók a kötőjel után), de nagyon sok a közös rész, gyakorlatilag mindhárom ugyanazzal a stílussal, zavaróan ugyanolyan karakterekkel és hangulattal íródott.

A könyvek részei a híres Xeelee ciklusnak. Miután Banks meghalt, gondoltam keresek egy jó kis írót, akinek a könyveiben magasan fejlett űrlények (vagy emberek, mindegy) vannak, és galaktikus méretekben gondolkodik. Ezt ugyan megkapjuk, de nagyon felemásan.
Azért esett a választásom a Xeelee-kre, mert a spacebattles.com VS forumán (ahol mindenféle dolgot összeresztenek mindenféle más dologgal) rendkívül sűrűn előjött a nevük, mint minden ütő kártya (ha az omnipotens dolgokat leszámítjuk). Ahogy a Kultúra üt mindent, ami nem képes megbízható időutazást használni (köszönhetően a mindennél gyorsabb számítógépeiknek és a fényévekre elható effektoroknak), úgy a Xeelee üt mindent, ami nem képes a valóságot magát akarattal torzítani (köszönhetően a teljes univerzumra kiterjedő civilizációjuknak és az Anti-Xeelee-nek), ez érthető módon felkeltette a figyelmemet.

Magukról a Xeelee-kről nagyon ritkán olvasunk, közvetlenül szinte soha, az emberek pedig valahogy mindig elérik, hogy mire a könyv eseményei következnek valahogy visszasüllyedjenek technológiailag vagy társadalmilag. Egy könyv sem szól az egyéséges, fejlett emberi (vagy más) társadalom küzdelmeiről.

A történet nagyjából összefügg a könyvek között, de önmagukban is értelmezhetők. A stílus sci-fi, méghozzá a hard fajta próbál lenni. De nem bízza rád, hogy érts a fizikához, ó nem. Szájbarágósan elmagyaráz minden jelenséget, akár erőszakkal kerítve egy narrátort a történetben, teljesen életszerűtlenül összerántva egy "tudóst" és egy "laikust", akik beszélgethetnek róla. Néha még erre sem veszi a fáradtságot, de elnézve az erőltetettségét a szituációknak még talán ez a jobbik eset.

Ami sokkal kétségbeejtőbb, hogy mindezt úgy teszi, hogy hozzáad egy új jelenséget az eddigi kompakt világhoz (például sötét anyag), és akkor két bekezdés magyarázat következik, teljesen olyan érzetet keltve, mintha egy szemüveges okostóni okoskodna kéretlenül: látod milyen okos vagyok ez így működik látod benne van a fizika könyvben.

Ami még ennél is szomorúbb, hogy a saját maga által kielemzett szabályokhoz sem ragaszkodik, gyakran ugyanazon jeleneten belül. A Raft című könyv például egy olyan univerzumban játszódik, ahol a gravitációs állandó jóval nagyobb az itteninél (milliárdos nagyságrendváltozásról beszélünk), tehát egy nagyobb fém testnek érezhető gravitációs tere van. A Raft nevű tákolmányról többször be is van mutatva, hogy ugyan szabadesést végez, tehát nulla gravitációs gyorsulás lenne rajta ha a központi magtól várnák, de a saját tömege ad gravitációt a rajta élő embereknek, a széle fele mesterségese hegyeket generálva az amúgy sík terepből. Ehhez képest többször is le akarnak róla lökni embereket egy lukon keresztül (segítek: a legrosszabb ami történhetne hogy átesel a cucc aljára). Ez demonstrálva is van egy jelenetben, amikor a kutatóközpontba mennek le, aminek a padlója az egyensík alatt van, tehát az emberek így hullámozva közlekednek, nagyjából a derekuk körül van a gravitáció központja. Ehhez képest amikor ugyanezen eszközzel meg akarnak szökni a Raftról, azt (világhelyesen) rakétákkal kell elhajtani arról, de az emberek utána tudnak zuhanni.

Az ilyesfajta igénytelenséget nehezen viselem a kioktató stílus mellett.

A karakterábrázolásra már utaltam, de nem árt hangsúlyozni. Erre nem egy jó mód van (a két kedvenc íróm (Martin és Banks) meredeken más utat választ), de Baxternek nem sikerült eltalálni egyiket sem. Nagyon egysíkúak a karakterei, minden könyvben ismétlődnek, gyakran felfoghatatlan módon rendelkeznek egymás tudásával.

Az utolsó fájó pontom az író gyermetegségének újabb jele. A rossz sci-fi írókra jellemző módon nem a technológiát nevezi meg, hanem a technológiát azonosítja az azt használó eszközzel. Például nem arról beszélünk, hogy a Xeelee-knek van gravitációs hullámot generáló fegyvere és fejlett hajtóművei, hanem hogy van a starbreaker beam, amit a Nightfighterekről lőnek.

De nem teljesen negatív azért a kép. A történet érdekes, felkelti a figyelmet. Nagyon nagyívű, milliárd éveken átívelő, megpróbál koherens maradni, többé-kevésbé sikerül is neki. Ha messziről nézzük, ez egy kiváló alkotás, csak regényként nagyon gyengék.
 


2013. május 7., kedd

Iain Banks – The Bridge

A The Bridge (1986) Banks harmadik regénye, nekem a második nem sci-fi regény tőle, amit olvastam. Az első a Darázsgyár volt (leírás várható), ezt főleg annak a viszonylatában tudom elemezni.

A könyv története több szálon fut, és ezek a szálak nem csak térben, hanem időben is, dimezióban is el vannak választva. A sztori maga eléggé explicit, nem hagy sokat a sötétben, összefoglalható egy ember kómából való visszatéréseként. Kicsit hosszabban: in medias res kezdünk egy roncsba szorult, az öntudatlanság határán már egy kicsit átlépett ember fejében, aki aztán a Hídon ébredve próbálja visszanyerni amnéziában elvesztett emlékeit. Ahogy haladunk a történetben, egyre több az irrealitás ebben a világban, ahogy foszlik fel a kómás ember előtt a belső világa.

Az érdekességét ennek az adja, hogy közben megismerjük egy ember életét (a karakterek érzékeltetése mindig is erőssége volt az írónak, nem kell leírnia milyen, a cselekedeteiből nagyon jól átérződik), megismerünk egy izgalmas, mérnöki fantáziára utaló szerkezetet (a Híd), valamint az álom az álomban (vagy hát álom a komatikus fantáziálásban) jelenetek kifejezetten hangulatosra, fantáziadúsra és néhol humorosra sikeredtek, a barbár ember rombolása a görög túlvilágban folyamatos kuncogásra ingerelt.

Érzésem szerint kicsit sok a töltelék rész, olyan leírások, amik szükségtelenek a hangulathoz vagy a sztori megismeréséhez; ami mégis végigvisz a könyven, az a fentebb említett álom az álomban részek, és ami a könyvet mint egészet értékessé teszi, az a kómában lévő ember életének a leírása, karakterének, szerelmi történetének bemutatása, a korkép átadása. Én sokmindenben magamra ismertem a csávóban, és átéltem az érzelmeit.

Nem ez az első könyv, amit Bankstől ajánlanék valakinek, de határozottan nem érzem elvesztegetett időnek az elolvasását.

2013. április 27., szombat

Harrison Fawcett – Ópiumkeringő

A Best of Brett Shaw gyűjtemény részeként fogadtam magamba ezt a regényt, úgyhogy számíthatunk nemsokára a folytatására is, bár félbehagytam egy régi tartozásom miatt (Malazanos sorozat, végre találtam használható ebookot).

A könyv stílusa teljesen hasonló a Feketecsuklyásokéhoz, azzal az extrával, hogy ez nem csak ponyva hanem detektívregény is kíván lenni. Én olvastam pár Leslie L. Lawrencet regényt, Agatha Christie sem ismeretlen számomra, de Tibinek (Fonyódi Tibor aka Harrison Fawcett) nem sikerült igazán áthoznia a stílust. Az egy dolog, hogy teljesen más az alapfelállás (Brett Shaw a császár testőrezredese (kiküldetésben, de attól még a császárt szolgálja, és ezt mindenki tudja róla), tehát nem a klasszikus semleges nyomozó, és nincs bűntény, legalábbis amíg Shawék (meg egy csomó másik szereplő) el nem követik). De ezek után azt az alapvetést sem tartja be, hogy csak a főhős szemszögét mutatjuk be, és az ő gondolatai közül is kiszűrjük a túlságosan árulkodókat. Majdnem minden teljesen világos az elejétől a végéig, nem tudom, hogy az író félt a kihívástól, vagy valamit el akart érni, és én vagyok túlságosan surmó hozzá.


Stilisztikai negatívumokként megemlítem, hogy végig olyan érzésem volt, mintha a bácsi ezt angolul fogalmazná, és folyamatban fordítaná magyarra. Sok kifejezés nagyon faramucing hangzott, de angolul jó lett volna. Persze a világ hivatalos nyelve az angol, tehát akár meg is magyarázhatnánk, de sok esetben meg teljesen magyar kifejezéseket használ.

A túlponyvásodás tünete, hogy nem csak túlzó hasonlatokkal (mindig, minden a legvalamibb, legnagyobb dugás, legmerészebb kérdés, legmeglepőbb akármi stb.), gesztusokkal él, hanem konkrétan egymásnak ellentmondó mondatok sorakoznak a regényben.

Amúgy a sztori nem rossz, olyan közepes, de a karakterek teljesen hiteltelenek, átélhetetlenek. Nem tűnnek élő karakternek.

Nem vagyok benne biztos, hogy fogok még az írótól olvasni, valamiért szórakoztat, de annyi jó dolog van, amit lehetne olvasni helyette.

ISBN: 978-963-89588-3-9

2013. április 20., szombat

Rachel Vincent – Pride - Falka

A megjelenés napján annak rendje és módja szerint elmasíroztam a Könyvfesztiválra, hogy magamévá tegyem a Pride-ot - és ha már 20% kedvezménnyel adták, az előzményeit is beszereztem végre papír formában. Lassan kéne tényleg egy rendes könyvespolc. A Könyvmolyképzőnek meg pirospont a retro halacskás játékért, egy pillanatra elborított a nosztalgia, ahogy megláttam :D Az ajándék könyvjelzők viszont külön fejtörőknek bizonyultak, különösen a legnagyobb; mire rájöttem, mit ábrázol...
Na de vissza a könyvhöz. Én igyekeztem nem gyorsan kiolvasni, tényleg, de a mai nap sajnos túl semmittevős lett volna, úgyhogy mégiscsak végeztem mind a 466 oldallal. Ezzel nyertem is magamnak egy újraolvasást, különben három nap múlva nem fogok emlékezni semmire, túl sok infó egyszerre az agynak... Nem mintha bánnám.
Elmesélve valószínűleg kicsit lapos lenne a sztori, hiszen elég sokáig csak Faythe tárgyalásáról szól, helyszínként a nappali-ebédlő-hálószoba-konyha körbe vagyunk zárva, az akció inkább szóban és fejben zajlik, mint fizikai síkon. Azért persze némi vért és törött koponyát így is sikerült belecsempészni, de a feszültség anélkül is adott a tárgyalás miatt, főként mert sikerült egy olyan visszataszító karaktert behozni Malone képében, akinek valós életbeli alteregóit (vannak páran) legszívesebben addig ütném péklapáttal, amíg helyre nem áll a gondolkodásuk. Valószínűleg én előbb halnék bele a próbálkozásba, mint hogy bármelyikük is észhez térjen, úgyhogy inkább el se kezdem, de azért a késztetés megvan.
A vérmedve behozása baromira tetszik, Keller tényleg úgy viselkedik, ahogy egy bruintól elvárná az ember (már ha ennek egyáltalán van értelme): nem gondolkodik túl sokat, nyers, de egyenes, jóindulatú, és nem szarozik, ha arról van szó, hogy le kell ütni valakit, vagy eltörni a gerincét. Kaci is jó húzás volt, a neve teljesen kismacskás (leírva legalábbis), a viselkedése nagyrészt tényleg hihető, a személye szerethető, de minimum sajnálatot ébreszt az olvasóban. A beteges vonulat pedig úgy tűnik, bejött az írónak, mert a múltkori megerőszakolós kalandok után most egészen másfajta aberrációkra utazik, hogy elborzasszon minket, azt kell mondjam, sikerrel. Nem tudom, honnan szedi az ihletet ezekhez, de azt hiszem, jobb is ez így. 
Az akciót sem kell elfelejtenünk teljesen, a végén bőven kapunk csatajelenetet; medvét, macskát, halált, vért, beleket, meg amit kell. Külön élveztem a részletes macska vs. macska leírásokat, amiknek jól időzítve pont akkor lett vége, amikor kezdtem volna megunni. Most csak ritkán éreztem, hogy előbb tudok valamit, mint Faythe, a nagyobb csavarok engem is megleptek - bár van rá esély, hogy nem az író lett cselesebb, csak az én gondolkodásom lassult, mert amire volt utalás (Malone valódi célja), azt sem értettem, amíg meg nem világították egyértelműen. Hiába, a politika nem nekem való.
Happy endnek semmiképp nem nevezném a végét, inkább csak étvágygerjesztő a következő könyvhöz; rendesen összekuszálódtak és megszaporodtak a szálak. Ez a rész eddig a legkevésbé lányregényes, minimális romantika és epekedés található benne a többihez képest, ami egyébként tökéletesen illeszkedik a sztoriba, nem is kell beleerőltetni többet, mint amennyi még természetesnek tűnik. Volt, ami elvonja a figyelmemet, nem is hiányoltam. 
A többit már csak ismételni tudnám, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy egy remek sorozat remek kötete. Ajánlani nem fogom, mert aki olvasta az első kettőt, az úgyis megveszi, aki nem, az meg kezdje azokkal :)

2013. április 18., csütörtök

Harrison Fawcett – Feketecsuklyások

Ha délelőtt beavatkozunk egy világháborúba, mit csinálunk délután?


A Magyarországon valamelyest népszerű Mysterious Universe sorozat/univerzum egyik tagja, az első azok közül, amit olvastam (és jelen pillanatban az egyetlen) a Feketecsuklyások (ISBN: 9789638643568). Ez is azon könyvek egyike, amiket az első pár fejezet után félredobtam, hogy ez fos, és soha többet magyar sci-fi, de ezt később felvettem vécére járós könyvnek, és beleszokva egész élvezhető lett, megérte azt a párszáz forintot, amit kiadtam érte (ellentétben a Szelek Templomával (Terry Goodkind), amit eldobva találtam a földön, és az beleolvasva megértettem, hogy nem elhagyták, hanem kidobták azt a szemetet).

A könyv kifejezetten hangulatos, amolyan űrponyva akar lenni. Az író néhol kicsit erőltetetten tolja ezt a stílust; ez túlzóan túlzó hasonlatokban és életidegen karakterekben nyílvánul meg. A sztori nagy részében nincs semmi akció, csak szocializálódás, így Brett Shawból nem lesz túl sok (nem is szerepel annyit), a második felében pedig felviszik a Málkhútra, és onnantól nem lesz egy idegesítő gyökér, hanem kifejezetten érdekes, izgalmas arc. Ezt csak azért írtam le, mert az író többi könyvében ezek a nagyon gyenge részek, amiket itt szerencsére sikerült elkerülnie.
Mint ponyva, ez is könnyed, hangulatos (ha rá vagy hangolódva), beleélhető. A karakterek mind eltúlzottak, a nők mind szexelnek, a hősök kemények, a gonoszok csúnyák és inkompetensek. Jah, és sárkányok.
A világ szintén jónak tűnhet csak ennyi alapján, sajnos ahogy néztem tovább is van, és az már nem ennyire vidám, de még nem mélyedtem el benne annyira.

2013. április 13., szombat

Iain M. Banks – Excession

Avagy Holtpont, ahogy a rendszeres fordító hölgy, Gálla Nóra fordította. Találó név mindkettő, bár valamelyest más hangulatú, hiszen a jelentésük épp ellentétes: az excession valami, ami mozog és túl sok, a holtpont pedig egy beragadást jelent. A történetet mindkettő jellemzi, nem tudom én hogy fordítottam volna.

Ez az egyik kedvencem a Kultúrával foglalkozó regények közül, a témája miatt. Több nehézség is van azzal, amikor az ember egy utópiáról ír. Az egyik a konfliktus, ezt legzseniálisabban a Look to Windward (Nézz a szélbe) oldotta meg, a Holtpont ezt többé-kevésbé hagyományosan fogja meg és külső ellenfeleket, zavaró tényezőket ad (noha nem ilyen egyszerű a helyzet).
A másik probléma - és ezt ragadja meg nagyon jól a könyv - az az emberek jelentéktelenségéből fakad. Az ember csak akkor képes termelés, munka nélkül nyugodtan élni, ha gépek végzik helyette a munkát, vagy ha olyan fejledtségű a technológia, hogy egyáltalán nincs szükség kézi munkavégzésre, mindenesetre mindkét esetben egy idő után (és galaktikus méretekben) elkerülhetetlen, hogy mesterséges intelligenciák vegyék át a hatalmat. Az utópia attól lesz az, hogy ezek az MI-k jóindulatúak. A könyv összes lényeges, nem csak érzelmi síkon létező konfliktusa hajók között történik, mert az emberek egyszerűen hozzá sem tudnak fingani a témához, ha ilyen lények jelennek meg. Ez kicsit zavar is Banks néhány másik könyvében, ahol túl nagy hangsúlyt kap az ember, és az emberek képességei. Természetes, hiszen ember írja embernek, csak csökkenti a hihetőséget.



A történet röviden annyi, amennyi a könyv hátulján is olvasható:

Több mint kétezer évvel ezelőtt egy titokzatos fekete égitest jelent meg a galaxisban. Egy tökéletes fekete gömb. Okozott némi zűrzavart, majd eltűnt. De most megjelent újra, és úgy tűnik, egy galaktikus háborútól sem riadnak vissza azok, akik meg akarják fejteni a titkát.

A Rendkívüli Körülmények Byr Genar-Hofoent bízza meg a különleges feladattal, hogy találja meg az illetőt, aki jelen volt a fekete gömb első feltűnésénél. De a küldetés teljesítése még annál is nehezebb, mint amilyennek tűnik. Mert mintha a Kultúra helyzete a galaxisban már korántsem lenne olyan stabil, mint eddig volt. A fenyegetés egyrészt kívülről érkezik, a mindenre elszánt, vérszomjas Aláz hadiflotta képében. De az igazi veszélyt a Kultúrára azok az Elmék jelentik, akik titokzatos céljaik elérése érdekében ördögi konspirációra készülnek. Galaktikus kémjátszma veszi kezdetét, ahol már nem csak a Kultúra, hanem az egész galaxis léte forog kockán.

Azaz: volt valami titokzatos régen, most újra megjelent, sokan akarják megszerezni, és az Elmék meg keverik a szart. A középső rész megtévesztő, mert bár tényleg sokat foglalkozik Byr haladásával (és még két emberrel), ezek igazából csak (érzelmi) hátteret adnak egy darab Elméhez.

Az "összeesküvés" elég szövevényes, nekem még második olvasásra sem volt egészen egyértelmű, hogy melyik hajó kivel és merre, de az író nagyon jól érzékelteti, hogy maguk az Elmék sem biztosak semmiben.
De annak megértése nélkül is élvezhető a történet, sőt, ez sokat ad a hangulathoz. Megjelenik ez a feketetest, ami OCP (Outside Context Problem), és mindenki ráugrik. Elvileg ő van minden középpontjában, de - bár nem teljesen inaktív - igazából csak motivációként szolgál a történésekhez. Megismerjük a Grey Areat (avagy Meatfuckert, mivel nem érzi a morális tiltást, hogy belepiszkáljon biológiai lények agyába), a Sleeper Service-t (kicsit zakkant GSV) és a Killing Time-t, a sztereotipikusnál egy kicsit még szeleburdibb, nem egészen normális hadihajót-t. És persze az Affrontot, akikről az egyik Elme zseniális leírást ad, és nem véletlenül hívják őket Aláznak: [because of its] systematic sadism towards subject species and its own females and junior males, despite being relatively advanced.

A karaktereken túl persze a szokásos techno-maszturbálás is megtalálható benne, bőséggel kielégítő mennyiségben, az egy Infinite Fun Space-t leszámítva (amikor leírja, hogy az Elmék legjobb szórakozása más univerzumok szimulálása), szerintem ez kicsit nem ideillő és irreális, nem életszerű volt.

A magyar fordítás az Agave kiadásában készült, 2007-es, ISBN 978 9637 118647.
Itt jegyzem meg, hogy nem rossz a fordítás, de nem az igazi. Aki csak teheti, eredeti nyelven olvassa.

2013. március 31., vasárnap

Benina – Bíborhajú

Előrebocsátom, a sorozatnak csak az első részét, A Boszorka fényét olvastam. És soha, de soha nem akarom a kezembe venni a többit! Ha filmről beszélnénk, Szirmai Geri letépné a lovakat a falról dühében. Arra jó volt, hogy azóta tudatosan is értékeljem az olyan apróságokat a többi könyvben, mint a következetesség és az életszerűség, de itt véget is ér a pozitívumok listája. 
Egyszerre vagyok csalódott és dühös a Bíborhajú miatt. Csalódott, mert maga a világ elég érdekes, rengeteg lehetőség rejlik benne; még a sztorival sincs tulajdonképpen semmi komolyabb gáz, ezért is sikerült végigolvasnom, mert baromira érdekelt, mi fog kisülni belőle, noha végigdühöngtem az egészet. Mert a megvalósítás, hát az valami katasztrofálisan szar. Akkor is, ha a fanok - mert minden hibája ellenére durva rajongótáborral büszkélkedhet a sorozat - meglincselnek érte.
Lássuk, miért.

Karakterek: Röviden? Nulla életszerűség. Nulla! Claire, az E/1-ben megnyilatkozó főszereplőnk sokkal inkább tűnik értelmi fogyatékosnak, mint bármi másnak. Ha az érzelmi életképtelenségét valami oknál fogva figyelmen kívül is hagyjuk, akkor sem mehetünk el szó nélkül amellett a tény mellett, hogy Claire-nek körülbelül annyi életösztöne van, mint egy jól átsült rántott húsnak a petrezselymes krumpli mellett fekve. Veszélyben az életed? Szard le, menj, amerre jónak látod, vagy egyszerűen csak aludd át a fél életed, ne figyelj oda semmire, hiszen mi baj érhet, a mentorodat is az orrod előtt gyilkolták meg, kit érdekel? Van egy idegesítő, irracionálisan sablonos és retardált barátnőd, akire az összes, általad valamire is tartott ember sandán nézett? Eszed ágában se legyen még csak gyanakodni se, hiszen mindenki más hülye, csak te vagy helikopter! Történt valami veszélyes? Intézd el egy jaj, ne izélj márral, hiszen miért is lenne igazuk azoknak, akik helyetted is féltik az életedet? Megjelent valaki, aki veszélyesnek tűnik, és hirtelen furcsa dolgok történnek körülötted? Véletlenül se figyelj oda rá, bambulj ki az ablakon, hagyd figyelmen kívül, ez a legmegfelelőbb reakció az ilyen helyzetekben! TARKÓLÖVÉS! Spóroljuk meg annak a zsoldosnak a fáradtságot. Kihalófélben lévő faj vagy, a naivitás egyenlő a halálos ítéleteddel, de te boldogan lobogtatod, akár a céltáblát is kitehetnéd magadra. Egy nyolcévestől ezeket elnézném, tök aranyos lenne, vagy akár egy átlagos tinitől is, de nem egy érettségizni készülő boszorkánytól, aki elveszítette szinte az egész családját, túlélésre nevelik tíz éve, és a történet szerint érettebbnek kellene lennie az embereknél. Mentálisan sérült, nem találok más épkézláb magyarázatot arra, hogy ez a csaj azt sem tudja, hol van, vagy hogy mi folyik körülötte. Néhány valóságfoszlány áttör a mentális szűrőjén, arra valahogy, félig automatikusan, félig irracionálisan reagál, de egyébként abszolút nem él együtt a történettel. 
Gideon és Claire kapcsolata akárhonnan nézem, abnormális. Az a szeretet, amivel egymás iránt viseltettek, meg az érintéseik kihangsúlyozása szerintem túltett a pótpapa-nevelt lány kapcsolaton. Az se segít, hogya Gideon névről én valahogy Gedeonra asszociálok, aki egyrészt a nők bálványa, másrészt meg valami gyerekkori mesekönyvemben egy kecske. Claire mindenesetre teljesen romantikusan viseltetik az "öreg barát" iránt, odáig van attól, hogy szerinte ő nőies, meg a szeme, meg a bőre, meg huh. Hát fuj. 
Hogy ki gonosz és ki nem, azt egyszerűen kockával dobták ki, senki viselkedéséből nem lehetett következtetni semmire, még visszanézve sem. A csodamágia, aminek jeleznie kellene minden rosszindulatot, vagy működik, vagy nem. Minden és mindenki következetlen, értelmetlen, feleslegessé teszi az olvasó minden erőfeszítését arra vonatkozóan, hogy megértse a történteket.
Talán Kellan (miféle név ez?) az egyetlen olyan karakter, akit sikerült nagyjából egységessé alkotni, és még el is hiszem, hogy a jelleme és a motivációi alapján úgy viselkedik, ahogy. Meg David, de ő is csak azért, mert semmit nem tudunk róla, és nem is igazán csinál semmit.
Összefoglalva: az írónő valószínűleg évtizedek óta nem él társasági életet, rossz szerepjátékokon és gyerekkönyveken szocializálódott, és még boltba sem jár, hogy legalább valami távoli fogalma legyen az emberek működéséről. 

A szerelmi szál: Tökéletes káosz. Senki nem érti, miért szeretnek egymásba ezek ketten, illetve Kellan vonzalma még akár érthető is lenne, hiszen ő tényleg ismeri a csajt, még ha nem is a saját tapasztalatai alapján, de Claire részéről annyira varázsütésre történik minden, hogy többször kedvem lett volna falhoz vágni a könyvet. Ja, hogy ő a halott mentorom féldémon fia? Akkor szeretem, halálosan és mindörökké. MIVAN?!
Szóval a vonzalom, az oké. De ez a tökéletes alárendelődés egyetlen információ alapján vagy már megint a Gideon felé fennálló túlfűtött érzelmeket és elmeháborodottságot igazolja, vagy egyszerűen azt, hogy az író soha életében nem volt még normálisan szerelmes, de még csak nem is olvasott róla egyetlen épkézláb könyvet sem.

Még ha toleráns vagyok, akkor is minden oldalon több életszerűtlenségbe is bele tudnék kötni, úgyhogy már ennek a posztnak is a felét kitöröltem, mert valószínűleg relatíve keveseket érdekel, hogy nekem mennyire habzik a szám olvasás közben. Ha sikerül még egyszer végigszenvedni magam rajta, akkor kiegészítem a sztori kritikájával is a posztot, mert azt így emlékezetből nem merném már elemezni. Addig is senkinek nem ajánlom Beninát, még a 10-12 éveseknek sem, mert noha nagyjából az ő értelmi szintjükön van a könyv, kb. annyira építi a jellemüket, mint a Győzike show.

És ezért fákat vágtak ki. Sírok. 

Richelle Mead – Georgina Kincaid sorozat

Imádom. Nem tudok rá jobb szót, a hatrészes (befejezett) sorozatból kettő van kint magyarul, tűkön ülve várom a továbbiakat. Bár ha ezt szó szerint vennénk, nagyon fájna a hátsó felem a végére, ugyanis sajnos az Agave egy időre parkolópályára tette Meadet; csak remélni merem, hogy nem akarják félbehagyni a sorozatot, mert  az angolom, szégyen-gyalázat, de nem elég kifinomult ahhoz, hogy élvezhető legyen eredeti nyelven. Az ember mondjuk végigrágta magát rajta, és még tetszett is neki, ami már önmagában sokat elmond a könyvről, ő ugyanis mindent, ami Banks és Martin bácsi alatt van, kíméletlenül lehúz, elsősorban és mindenekfelett a lányregényeimet.


Mead ezúttal kétséget kizáróan a felnőtt közönséget célozta meg, lévén egy olyan démon a főszereplő, akinek nem csak ennie és innia, de rendszeresen szexelnie is kell a túléléshez. Feladata, hogy ez utóbbival annyi lelket rontson meg, ahányat csak tehet, de hivatásának ezt a részét már nem szívesen gyakorolja. A párkapcsolatokat is megvonja magától, lévén munka közben életerőt szív el a partnereitől, bár ahogy az lenni szokott, ehhez azért annyira nem fogja tudni tartani magát.

Karakterek: Életszerűek, ha azt leszámítjuk, hogy a többszáz-ezer éves démonoknak meg angyaloknak baromira nem úgy kéne viselkedniük, mint a 20-30 éves embereknek, de ez azt hiszem, az összes ilyen karakterekkel dolgozó könyvnek megbocsátható.
Főhősünk, Georgina ízig-vérig nő - ami egy szukkubusztól végső soron elvárható -, életének hosszú évei alatt egyáltalán nem érezte szükségét semmilyen férfias készség elsajátításának, viszont vágyik a romantikára, imádja a gyerekeket, szeret virágot kapni, a férfiak manipulálása pedig szó szerint is a vérében van. Ennek ellenére nem egy sablonos karakter, megvannak a maga problémái, a hibái; a múltja, amire nem feltétlenül büszke. Kellően merész és talpraesett, a stílusa pedig élvezetes, ami egy  E/1 nézőpontú könyvnél nem hátrány. Annak ellenére egyébként, hogy ennek is egyértelműen a női közönség az elsődleges célcsoportja, melegen ajánlom a sorozatot azoknak a férfiaknak is, akik szeretnének egy kicsit jobban belelátni a nők működésébe. Nem mondom, hogy Georgina A Nő általános megtestesítője, de azért elég jó mintapéldány, átadja a ránk jellemző gondolkodásmódot.
És ha már férfiak: kicsit hiányolom az első két könyvből azt a pasifigurát, akiért éjszakákon át lehet nyálat csorgatni, mert hát Seth ehhez túl bölcsész, meg túlságosan halandó ebben a kontextusban; Romanról már az elején sejtjük, hogy valami nem stimmel vele, Bastien meg nekem valamiért egy néger Balázs Paliként jelenik meg lelki szemeim előtt, úgyhogy ő is kiesett. Persze a viselkedésük bizonyos elemei nyilván megmozgatják a női fantáziát, attól nem kell tartani, hogy csak Georgina fogja jól érezni magát, de olyan igazi beleszeretnivaló figurát én nem találtam benne. Ez az olvasásélményből nem igazán vont le, sőt, tulajdonképpen csak most fogalmazódott meg bennem, hogy próbálok negatívumokat is keresni.
A mellékszereplők is kellőképpen kidolgozottak, a könyvesbolt legénysége abszolút hihető karakterekből áll, Carter rettenetesen szimpatikus, nagyon szeretném jobban megismerni a későbbiekben; igaz, a vámpírok kicsit vérszegények (ha-ha), de azért alapvetően mindenki szerethető.

Sztori: Itt is előfordult néha, hogy Georgina előtt jártam fejben, de ez sem volt zavaró, lehet izgulni, hogy mikor jön már rá ő is, mi a szitu, na meg akadt elég csavar és mellékszál, hogy ne legyen unalmas a könyv. Inkább nyomozós, mint akciós a történet, nem fogja senki tövig rágni a körmét, mire a végére ér, de nehéz huzamosabb időre félretenni, túl gördülékeny a sztori ahhoz, hogy bármikor is helyénvalónak tűnjön becsukni a könyvet. Mead jól kihasználja az általa teremtett világot, nem használ sok helyszínt, nem zúdít ránk egyszerre túl sok információt, látszik, hogy rutinos író. Kicsit olyan, mintha egy hógömbbe zárt világról szép lassan törölgetnénk le a port, amíg egyre tisztábban nem látszik, mi zajlik odabent. Ha meg kéne fogalmaznom, mi fogott meg benne, nem tudnék semmit kiemelni, nagyon szépen egyben van a könyv. Egyszerűen csak baromi jó.

Azt mondták, írjak én is arról, amit én is olvastam, és mivel ebben tulajdonképpen jóval tovább (konkrétan a végéig) jutottam, mint a Malac, ezért itt különösen jogos.
Spoilerek előfordulhatnak, semmi komolyat nem tervezek lelőni, de ha érzékeny az olvasó az ilyesmire, akkor nem javaslom a folytatást.
Akkor először is tisztázzuk: nem húzok le mindent, ami Martin/Banks szintje alatt van, ez eleve teljesen más műfaj, nem is igazán összehasonlítható.


A sorozat valóban felnőtt-jellegű lányregény.
Nézzük a pozitív tulajdonságait.
- Az E/1 működik az írónőnek. Nem egyszerű műfaj, de tisztességesen és jól csinálja.
- A karakterek hihetőek, életszerűek (kivéve egyet). Pont az E/1 miatt sokminden megbocsátható a karakterábrázolásban, hiszen mi nem a karaktert ismerjük meg, hanem Georgina percepcióját róluk. Persze egy 1500 éves (vagy még öregebb) személynél nehéz megmondani, hogy mennyire hiteles, de nem is várok el senkitől ilyet (ahogy Bankstől se várom el, hogy hitelesen írjon le olyan MI-ket, amik a hiperűrben létezve olyan sebességgel gondolkodnak, ami egész univerzumok szimulálását lehetővé teszi, egyszerűen nincsenek fogalmaink az ilyesmi leírásához).
- A leírások (legyen az szexjelenet, karácsonyi parti vagy tárgyalás a pokolban) jók. Élvezetesek, nem túl hosszúak, beleélhetők, elképzelhetők, fantáziadúsak és működnek. Sokat fejlődött a Vámpírakadémia óta, még a harci jelenetek is szinte hihetőek.

A negatívumok:
- Seth. Egy ideig tehetünk úgy, hogy a vak szerelem láttatja a főszereplővel olyannak, amilyen, de egy idő után egyértelművé válik, hogy az írónő tényleg azt várja tőlünk, hogy elhiggyük ezt a karaktert. Seth egy olyan szerelmes férfi, aki csak a nők fantáziájában létezik. Amikor nem a szukkubusszal nyalják egymás nyálát, akkor teljesen jó karakter, de azt a viszonyt nagyon elrontotta az írónő. Persze az egész a sztoriban gyökeredzik, lásd később.
- A világ egy kicsit... kicsi. Ugye itt van a Föld. Meg a Menny és a Pokol. Az egy dolog, hogy minden mitológia egyszerre fér el, vannak utalások arra, hogy a hívők mennyisége erre erős befolyással van, és akkor hogy, de hagyjuk. De szóval vannak ezek az űbererős démonok, akik egytől egyik bukott angyalok, és egy hatalmas bürokrácia mögött. Na de minek? A Föld viszonylag kicsi. Ha lenne valami mögöttes dimenzió, amiért érdemes küzdeni, és valahogy megmagyaráznék, miért fontos a Föld területei felett uralkodni, el tudnám fogadni, de ilyesmi nem történik. Folyamatos utalások vannak a szervezet nagyságára, de nincs ennyi emberre szükség. Olyan, mintha egy vatikán méretű országnak lenne komoly nagy igazgatása. Ki van a démonok fölött, és mit csinál?
- Rose jelenség. Georginának gyakran igazat ad a sztori és a világ, még akkor is, amikor irracionális. Ezt először a Vámpírakadémiában figyeltem meg, hogy Rose egy agresszív kismalac, és dühítően mégis mindig igaza van. Gondolom ez a tini közönségnek fontos szempont és nagyon bejött, nekem annyira nem. Itt ez nem annyira prominens, de azért néha érződik.
- A sztori. A könyvsorozat úgy épül fel, mint a House: az egyes részek többnyire önállóan is megállják a helyüket, de mindig van valami ívelő sztori a háttérben, és néha az kapja a fókuszt az adott rész történései helyett. Az első pár rész tényleg rendelkezik egy központi konfliktussal, amit Georgina szépen megold (ahogy Ildi mondta, ezek néha kicsit bután vannak előadva, de elfogadható) a barátai segítségével és mindenki boldog, és közben kezd kibontakozni a háttér. Az utolsó 2-3 rész viszont már nagyrészt ezzel foglalkozik, és meg kell mondjam, nekem nem tetszett. Innentől fehérben. Ha kell a spoiler, jelöld ki.
Szóval. Kiderül, hogy Seth és Georgina valamiféle kozmoszon átívelő szerelmespár. Nem lesz megmagyarázva, hogy miért, és ez kurvára hiányzik, ugyanis az összes többezer (millió?) éves démon és angyal meg van győződve róla, hogy lehetetlen egy dolog, amit megtesznek, tehát VALAMI extrának kéne lennie a szerelmük mögött, de látszólag ők tényleg csak az a pár az antik Görögországból.
Seth köt egy szerződést a Pokollal, hogy legfeljebb kilencszer reinkarnálódik, hogy megtalálhassa a szerelmét, mert nagyon hiányzott neki, amikor meghalt. Kérdem én, hogy került egy imp a halott lelkéhez hogy megkösse a szerződést, és ami fontosabb: mire gondolt Kiriakos (azaz Seth), mit fog elérni ezzel? Semmi pozitív kimenete nem volt a dolognak, de oké, mondjuk hogy egy irracionális döntés, hiszen épp halott volt, és csak érzések alapján cselekedett (hogy lehet félig öntudatlan állapotban szerződést kötni? ez biztos, hogy támadható pont). Nagyon erőltetetten csöpögősnek érződik az egész, azért működik nekik ez az egész, mert különben nem lenne meg a romantikus alaptézis, és az lehetetlen. Pornó kislányoknak.

Az sem tetszik, amit kezd ezzel az egésszel. Az ugye a kimenet, hogy végül mindkettejük szerződése semmis, és megkapják a lelküket. Rendben, én imádom a happy endeket, de ha már a hat részes sorozat első részében megtippelem, hogy mi lesz a kimenetel, ott azért valami baj van. Annyira rohadtul kiszámítható volt, hogy végig, végig reménykedtem, hogy nem ide jutunk el, és ahogy kezdett kibontakozni, egyre biztosabb voltam benne, hogy lesz benne csavar. Hát nem volt.

Boldog házaséletet, Seth és Georgina.

ui: azt sem értem, Carter miért tűnik el a végén, és hogy gondolhatta komolyan az írónő, hogy egyetlen lélek megéri egy angyal több száz évét.

2013. március 30., szombat

Mozifilmek, amiket várunk

Na jó, leginkább csak én várom, de úgyis együtt mozizás lesz belőle. Próbálom időrendbe szedni:

2013. augusztus 23.: Cassandra Clare - Csontváros
Jace miatt sírok már előre, a többi szereplő ránézésre oké, illetve egy-két interjú, fotó meg miegymás után hivatalosan is Magnus-Alec fanná avanzsáltam, érik egy Godfrey Gao poszter a falamra, pedig a könyvben inkább voltak semlegesek, mint bármi mások. A CGI-jal (így kell ezt egyáltalán leírni?) sem spóroltak, beletették a megfelelő mennyiségű amerikai dollárt, úgyhogy várós.




2013. november 22.: Suzanne Collins: Az éhezők viadala - Futótűz
Nem vagyok kifejezetten fan, kicsit túl komor a körítés az én ízlésemnek, de a könyvek jók, az első film jó lett, úgyhogy várom ezerrel. 




2014. február 14.: Richelle Mead: Vámpírakadémia (Blood Sisters)
Nincs még hivatalos trailer, de a készítők sokat és elég jól kommunikálnak a kiéhezett vámpírista hadakkal, érdemes követni őket facebookon. A színészek számomra ismeretlenek, feltörekvő fiatalok, és nagyon remélem, hogy ez a sorozat fogja nekik meghozni azt az áttörést, amire várnak, mert az azt fogja jelenteni, hogy olyanok lesznek a filmek, amilyennek lenniük kell. Az külön pirospont, hogy Dmitrij szerepére egy orosz csávót (Danila Koslovsky) találtak; bár én egyelőre nem láttam meg benne azt a fenegyereket, akire vágyunk, de próbálok optimista maradni. Zoey Deutch (Rose) első ránézésre átérzi a helyzet komolyságát, ahogy a hírek szerint Lucy Fry (Lissa) is, bár az ő szélesszájú kisbéka fejével sem vagyok teljesen kibékülve, de pozitív leszek, tényleg, és elhiszem, hogy lesz még belőle hercegnő. Végtére is az alacsony költségvetést már elfelejthetik, találtak pénzeszsákot a kivitelezéshez, úgyhogy most már csak azt várjuk, hogy a dhampyrok kigyúrják magukat, és Danilának megnőjön a haja. 

Ó, és állítólag a Georgina Kincaid sorozat megfilmesítési jogait is eladták már, bár arról még ezen kívül semmi hírem nincs. Meadnek mindenesetre bejött az élet, megérdemelten.

2013. március 29., péntek

Cassandra Clare – A végzet ereklyéi

Ennek a sorozatnak is egy kicsit félve álltam neki, mert a Csontváros - az első rész - fülszövege nem ígért túl sok jót, pontosabban semmit nem ígért egy hülye pandás nevű klubon, egy túlbonyolított világon meg egy tizenöt éves azt-se-tudom-hol-vagyok főszereplőn kívül. Tanulság? Sose higgy a Könyvmolyképzős fülszövegeknek. 




Cassandra Clare egy stílusos, kidolgozott fantáziavilágú író, aki egyedi és szerethető karaktereket tud alkotni egy ott-akarok-élni világban. Igen, 16 évesekről ír, de ezzel hálisten egy csomó olyan poént és beszólást is legalizál, amik egy komolyabb könyvbe nem férnének már bele, viszont garantálják a villamoson olvasás közben felvihogást, egy húszperces úton legalább kétszer, második olvasásra is. Oké, a patkányos affér egy kicsit erőltetett és gyerekes volt, de azon kívül nemigen tudok (vagy akarok?) belekötni. Pörgős, érzelmes, érdekes, a főhős művészi vénája pedig olyan hasonlatokat enged meg, amiktől szó szerint életre kel minden, más megvilágításba helyeződik az egész világ, és ezt úgy is nagyra értékelem, hogy egyébként olyan távol állok a művészetektől, mint Garfield a hosszútávfutástól. Még úgy is elhiszem, hogy Jace valójában tényleg minden nő álma, hogy képesek voltak a szerepére Hollywood legvisszataszítóbb képű pasiját megtalálni a filmváltozathoz. Bár jobb pillanataimban a Dragon Age-ből jól ismert és rajongásig imádott Zevran földi helytartójaként el tudom képzelni, de leginkább Theon Greyjoy és Draco Malfoy szürreális keverékének gondolom. Remélem, színészi képességei ellensúlyozzák majd a tenyérbemászó képét, mert kár lenne egy ilyen remek könyvet elrontani egy szerethetetlen álompasival. Mint ahogy azt valószínűleg a Vámpírakadémiával is tervezik, legalábbis vannak kétségeim a Dmitrijt alakító Danila Kozlovsky képességeivel kapcsolatban, de az egy másik történet. 
Visszakanyarodva, egy szép, kiterjedt világot tár elénk A végzet ereklyéi sorozat, az elején talán kicsit túl sok infóval, de azért viszonylag szépen adagolva az egyre bonyolultabb, és mégis egyre inkább összeálló történetet. Az ugyan nagyon látszik, hogy az író eredetileg három kötetesre tervezte a sorozatot (bár ezt sehol nem olvastam, de aki eljut odáig, majd meglátja, miért mondom), és a negyedik könyv kicsit lelombozó is volt az előzőekhez képest, de azért tűkön ülve várom a következő részt. 
A szereplők egész hihetőre sikerültek, bár így lehűlve a könyvélményből a mellékszereplők kicsit inkább sablonosak, de most őszintén, tegye fel a kezét, akinek nincs egyetlen sablonos ismerőse sem. És hát inkább legyenek kiszámíthatóak, mint teljesen következetlenek. Tetszik, ahogy ezt a melegség-problémát kezeli a könyv, bár Magnus éa Alec kapcsolata kicsit olyan életszerűtlen, ok és előzmény nélküli, mint... Hát, mint még sok más szerelem a könyv- és filmtörténelemben, nem sorolom. Sosem fogjuk megtudni, hogy ők hogyan, miért, és egyáltalán mikor szerettek egymásba, jöttek össze, vagy ilyesmi. Megtörtént, amíg mi máshová néztünk, túl rövid idő alatt túlságosan elmélyült a kapcsolatuk. Jó, persze, kamaszéknál ez már csak így megy, annyira nem érdemes meglepődni rajta, de Magnus néhány száz évétől kicsit azért többet vártam volna. 
A Jace és Clary között létrejött testvér-konfliktus tulajdonképpen brilliáns késleltetése a boldog végkifejletnek, még akkor is, ha előre lehet sejteni, hogy szó sincs arról, hogy igaz legyen. Kicsit már így a negyedik könyvre idegesítő lett, hogy valamiért sosem lehetnek boldogok együtt, de hát valamiért végig kell izgulni a sorozatot, ugye. Arra pedig bőven kapunk lehetőséget, szinte végig feszült rohanás minden könyv (bár Clary művészi gondolatmenetei kellemessé lassítják), kapcsolatok születnek, halnak meg és élednek újjá, epikus és hétköznapi problémák kergetik egymást, megoldások szülnek újabb problémákat, ahogy annak lennie kell. Magával ragad, ha hagyod. Engem megvett kilóra. 

Rachel Vincent – Vérmacskák sorozat

Vérmacskák. Igen, elolvastam egy vérmacskás könyvet. Sőt, ami azt illeti, kettőt, mert már a sorozat második magyarul megjelent részén, a Latrokon is túl vagyok. És azt kell mondanom, hogy a téma gyerekes hangzása és az elrettentő fülszöveg ellenére egy igényesen kivitelezett, izgalmas, humoros, jóféle urban fantasyvel akadtam össze. Eleinte kicsit tartottam a Könyvmolyképzőtől, mert amennyire tudom még Lírás koromból, az ő célcsoportjuk az én korosztályom alatt van 10-15 évvel, de rá kellett jönnöm, hogy kiszélesítették a repertoárt az utóbbi időben. 
Egy dolgot azért jó, ha tisztázunk már az elején: a macskák szexik. Nem, nem konkrétan azok a macskák, akik szőrgombócokat öklendeznek fel a kanapénkon az esti whiskas után, hanem kicsit elvont értelemben a macskaszerű viselkedés, mozgás, hozzáállás vonzó. Nem véletlenül hívják párok egymást cicámnak (pedig a malac mennyivel egyedibb), meg használjuk a dorombolta kifejezést a csábító hangon előadott bármire. A vadmacskás hasonlatokról nem is beszélve. Na, ebben a könyvben aztán minden van, ami egy macskában vonzó lehet, és egy kicsit annál is több. A falkásodás mondjuk egy picit érdekes, de megértem, miért kellett a sztorihoz, és bár furán hangzik így elsőre, nekem egyáltalán nem volt zavaró. 
Ami nagyon tetszik a könyvben, az egyrészt főszereplőnk, Faythe (mondtam már, hogy szeretem az egyedi neveket?) maga. Kicsit hasonlít a Vámpírakadémiás Rose-ra, csak életszerűbb, intelligensebb, és hát sokkal többet káromkodik. Meg szexel. E/1-ben íródott a sztori, úgyhogy a velejéig belelátunk a gondolataiba, ami nekem újabban a zsánerem lett, valamiért szeretek mások fejében turkálni. Sokkal érettebben viselkedik, mint az általam ismert young adult főhősök, valószínűleg ezért is nem 16-17 éves lett, hanem 23. Egyébként a többi karakter is abszolút szerethető, Faythe apjába például teljesen bele vagyok zúgva, ő a tökéletes vezető, nem is igen tudnám negatív tulajdonságát említeni. A pasik se semmik, Marc (hogy a Vámpírakadémiás hasonlatoknál maradjak) egy laza Dmitrij, aki általában szintén higgadt és jó vezetőként viselkedik, viszont ha bepöccen - általában akkor, ha a nőjéről van szó -, bármikor bárkit felkoncol, szó szerint. Jace (már megint egy Jace) karakterére még kíváncsi vagyok; ha minden igaz, a következő könyvekben több szerep jut majd neki, bár engem már a bemutatkozásával is megnyert egy életre. 
Maga a könyv pörgős, életszerű, jó stílusú, bár a Latrokban már kicsit sokkalltam a meleg szaros hasonlatokat, de hát a stresszes élet ezt hozza ki az ember lányából, na. Nem emiatt fogom lehúzni. A szereplők macskás megnyilvánulásai egészen érdekes hangulatot teremtenek, nekem bejött a fújás, karmolás, dörgölőzés, a folyamatos evés, a szagok és hangok kihangsúlyozása. A bonyodalmak feloldása sokszor már azelőtt nyilvánvaló, hogy a szereplők rájönnének, de engem ez annyira nem szokott zavarni. Ha egy krimi bonyolultságára vágynék, azt vennék. Apropó, venni: nagy előnyként említeném, hogy tartós kemény- és olcsóbb puhafedeles verziót is lehet belőle kapni. 
Szóval röviden, Rose-ék felnőttek, és mázsás fekete párducok lettek. Vér, törött csontok, átharapott torkok, kiélezett érzékek, vad karmolós szex, nemi erőszak, dráma, meg ami kell. Szigorúan csajoknak, de csak ajánlani tudom. Aki nem hisz nekem, szedje le az első három fejezetet (borítókép alatti felirat) a kiadó oldaláról, ennyi esélyt érdemes adni neki :) 

A sorozat többi része: