2013. március 29., péntek

Cassandra Clare – A végzet ereklyéi

Ennek a sorozatnak is egy kicsit félve álltam neki, mert a Csontváros - az első rész - fülszövege nem ígért túl sok jót, pontosabban semmit nem ígért egy hülye pandás nevű klubon, egy túlbonyolított világon meg egy tizenöt éves azt-se-tudom-hol-vagyok főszereplőn kívül. Tanulság? Sose higgy a Könyvmolyképzős fülszövegeknek. 




Cassandra Clare egy stílusos, kidolgozott fantáziavilágú író, aki egyedi és szerethető karaktereket tud alkotni egy ott-akarok-élni világban. Igen, 16 évesekről ír, de ezzel hálisten egy csomó olyan poént és beszólást is legalizál, amik egy komolyabb könyvbe nem férnének már bele, viszont garantálják a villamoson olvasás közben felvihogást, egy húszperces úton legalább kétszer, második olvasásra is. Oké, a patkányos affér egy kicsit erőltetett és gyerekes volt, de azon kívül nemigen tudok (vagy akarok?) belekötni. Pörgős, érzelmes, érdekes, a főhős művészi vénája pedig olyan hasonlatokat enged meg, amiktől szó szerint életre kel minden, más megvilágításba helyeződik az egész világ, és ezt úgy is nagyra értékelem, hogy egyébként olyan távol állok a művészetektől, mint Garfield a hosszútávfutástól. Még úgy is elhiszem, hogy Jace valójában tényleg minden nő álma, hogy képesek voltak a szerepére Hollywood legvisszataszítóbb képű pasiját megtalálni a filmváltozathoz. Bár jobb pillanataimban a Dragon Age-ből jól ismert és rajongásig imádott Zevran földi helytartójaként el tudom képzelni, de leginkább Theon Greyjoy és Draco Malfoy szürreális keverékének gondolom. Remélem, színészi képességei ellensúlyozzák majd a tenyérbemászó képét, mert kár lenne egy ilyen remek könyvet elrontani egy szerethetetlen álompasival. Mint ahogy azt valószínűleg a Vámpírakadémiával is tervezik, legalábbis vannak kétségeim a Dmitrijt alakító Danila Kozlovsky képességeivel kapcsolatban, de az egy másik történet. 
Visszakanyarodva, egy szép, kiterjedt világot tár elénk A végzet ereklyéi sorozat, az elején talán kicsit túl sok infóval, de azért viszonylag szépen adagolva az egyre bonyolultabb, és mégis egyre inkább összeálló történetet. Az ugyan nagyon látszik, hogy az író eredetileg három kötetesre tervezte a sorozatot (bár ezt sehol nem olvastam, de aki eljut odáig, majd meglátja, miért mondom), és a negyedik könyv kicsit lelombozó is volt az előzőekhez képest, de azért tűkön ülve várom a következő részt. 
A szereplők egész hihetőre sikerültek, bár így lehűlve a könyvélményből a mellékszereplők kicsit inkább sablonosak, de most őszintén, tegye fel a kezét, akinek nincs egyetlen sablonos ismerőse sem. És hát inkább legyenek kiszámíthatóak, mint teljesen következetlenek. Tetszik, ahogy ezt a melegség-problémát kezeli a könyv, bár Magnus éa Alec kapcsolata kicsit olyan életszerűtlen, ok és előzmény nélküli, mint... Hát, mint még sok más szerelem a könyv- és filmtörténelemben, nem sorolom. Sosem fogjuk megtudni, hogy ők hogyan, miért, és egyáltalán mikor szerettek egymásba, jöttek össze, vagy ilyesmi. Megtörtént, amíg mi máshová néztünk, túl rövid idő alatt túlságosan elmélyült a kapcsolatuk. Jó, persze, kamaszéknál ez már csak így megy, annyira nem érdemes meglepődni rajta, de Magnus néhány száz évétől kicsit azért többet vártam volna. 
A Jace és Clary között létrejött testvér-konfliktus tulajdonképpen brilliáns késleltetése a boldog végkifejletnek, még akkor is, ha előre lehet sejteni, hogy szó sincs arról, hogy igaz legyen. Kicsit már így a negyedik könyvre idegesítő lett, hogy valamiért sosem lehetnek boldogok együtt, de hát valamiért végig kell izgulni a sorozatot, ugye. Arra pedig bőven kapunk lehetőséget, szinte végig feszült rohanás minden könyv (bár Clary művészi gondolatmenetei kellemessé lassítják), kapcsolatok születnek, halnak meg és élednek újjá, epikus és hétköznapi problémák kergetik egymást, megoldások szülnek újabb problémákat, ahogy annak lennie kell. Magával ragad, ha hagyod. Engem megvett kilóra. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése