2013. április 27., szombat

Harrison Fawcett – Ópiumkeringő

A Best of Brett Shaw gyűjtemény részeként fogadtam magamba ezt a regényt, úgyhogy számíthatunk nemsokára a folytatására is, bár félbehagytam egy régi tartozásom miatt (Malazanos sorozat, végre találtam használható ebookot).

A könyv stílusa teljesen hasonló a Feketecsuklyásokéhoz, azzal az extrával, hogy ez nem csak ponyva hanem detektívregény is kíván lenni. Én olvastam pár Leslie L. Lawrencet regényt, Agatha Christie sem ismeretlen számomra, de Tibinek (Fonyódi Tibor aka Harrison Fawcett) nem sikerült igazán áthoznia a stílust. Az egy dolog, hogy teljesen más az alapfelállás (Brett Shaw a császár testőrezredese (kiküldetésben, de attól még a császárt szolgálja, és ezt mindenki tudja róla), tehát nem a klasszikus semleges nyomozó, és nincs bűntény, legalábbis amíg Shawék (meg egy csomó másik szereplő) el nem követik). De ezek után azt az alapvetést sem tartja be, hogy csak a főhős szemszögét mutatjuk be, és az ő gondolatai közül is kiszűrjük a túlságosan árulkodókat. Majdnem minden teljesen világos az elejétől a végéig, nem tudom, hogy az író félt a kihívástól, vagy valamit el akart érni, és én vagyok túlságosan surmó hozzá.


Stilisztikai negatívumokként megemlítem, hogy végig olyan érzésem volt, mintha a bácsi ezt angolul fogalmazná, és folyamatban fordítaná magyarra. Sok kifejezés nagyon faramucing hangzott, de angolul jó lett volna. Persze a világ hivatalos nyelve az angol, tehát akár meg is magyarázhatnánk, de sok esetben meg teljesen magyar kifejezéseket használ.

A túlponyvásodás tünete, hogy nem csak túlzó hasonlatokkal (mindig, minden a legvalamibb, legnagyobb dugás, legmerészebb kérdés, legmeglepőbb akármi stb.), gesztusokkal él, hanem konkrétan egymásnak ellentmondó mondatok sorakoznak a regényben.

Amúgy a sztori nem rossz, olyan közepes, de a karakterek teljesen hiteltelenek, átélhetetlenek. Nem tűnnek élő karakternek.

Nem vagyok benne biztos, hogy fogok még az írótól olvasni, valamiért szórakoztat, de annyi jó dolog van, amit lehetne olvasni helyette.

ISBN: 978-963-89588-3-9

2013. április 20., szombat

Rachel Vincent – Pride - Falka

A megjelenés napján annak rendje és módja szerint elmasíroztam a Könyvfesztiválra, hogy magamévá tegyem a Pride-ot - és ha már 20% kedvezménnyel adták, az előzményeit is beszereztem végre papír formában. Lassan kéne tényleg egy rendes könyvespolc. A Könyvmolyképzőnek meg pirospont a retro halacskás játékért, egy pillanatra elborított a nosztalgia, ahogy megláttam :D Az ajándék könyvjelzők viszont külön fejtörőknek bizonyultak, különösen a legnagyobb; mire rájöttem, mit ábrázol...
Na de vissza a könyvhöz. Én igyekeztem nem gyorsan kiolvasni, tényleg, de a mai nap sajnos túl semmittevős lett volna, úgyhogy mégiscsak végeztem mind a 466 oldallal. Ezzel nyertem is magamnak egy újraolvasást, különben három nap múlva nem fogok emlékezni semmire, túl sok infó egyszerre az agynak... Nem mintha bánnám.
Elmesélve valószínűleg kicsit lapos lenne a sztori, hiszen elég sokáig csak Faythe tárgyalásáról szól, helyszínként a nappali-ebédlő-hálószoba-konyha körbe vagyunk zárva, az akció inkább szóban és fejben zajlik, mint fizikai síkon. Azért persze némi vért és törött koponyát így is sikerült belecsempészni, de a feszültség anélkül is adott a tárgyalás miatt, főként mert sikerült egy olyan visszataszító karaktert behozni Malone képében, akinek valós életbeli alteregóit (vannak páran) legszívesebben addig ütném péklapáttal, amíg helyre nem áll a gondolkodásuk. Valószínűleg én előbb halnék bele a próbálkozásba, mint hogy bármelyikük is észhez térjen, úgyhogy inkább el se kezdem, de azért a késztetés megvan.
A vérmedve behozása baromira tetszik, Keller tényleg úgy viselkedik, ahogy egy bruintól elvárná az ember (már ha ennek egyáltalán van értelme): nem gondolkodik túl sokat, nyers, de egyenes, jóindulatú, és nem szarozik, ha arról van szó, hogy le kell ütni valakit, vagy eltörni a gerincét. Kaci is jó húzás volt, a neve teljesen kismacskás (leírva legalábbis), a viselkedése nagyrészt tényleg hihető, a személye szerethető, de minimum sajnálatot ébreszt az olvasóban. A beteges vonulat pedig úgy tűnik, bejött az írónak, mert a múltkori megerőszakolós kalandok után most egészen másfajta aberrációkra utazik, hogy elborzasszon minket, azt kell mondjam, sikerrel. Nem tudom, honnan szedi az ihletet ezekhez, de azt hiszem, jobb is ez így. 
Az akciót sem kell elfelejtenünk teljesen, a végén bőven kapunk csatajelenetet; medvét, macskát, halált, vért, beleket, meg amit kell. Külön élveztem a részletes macska vs. macska leírásokat, amiknek jól időzítve pont akkor lett vége, amikor kezdtem volna megunni. Most csak ritkán éreztem, hogy előbb tudok valamit, mint Faythe, a nagyobb csavarok engem is megleptek - bár van rá esély, hogy nem az író lett cselesebb, csak az én gondolkodásom lassult, mert amire volt utalás (Malone valódi célja), azt sem értettem, amíg meg nem világították egyértelműen. Hiába, a politika nem nekem való.
Happy endnek semmiképp nem nevezném a végét, inkább csak étvágygerjesztő a következő könyvhöz; rendesen összekuszálódtak és megszaporodtak a szálak. Ez a rész eddig a legkevésbé lányregényes, minimális romantika és epekedés található benne a többihez képest, ami egyébként tökéletesen illeszkedik a sztoriba, nem is kell beleerőltetni többet, mint amennyi még természetesnek tűnik. Volt, ami elvonja a figyelmemet, nem is hiányoltam. 
A többit már csak ismételni tudnám, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy egy remek sorozat remek kötete. Ajánlani nem fogom, mert aki olvasta az első kettőt, az úgyis megveszi, aki nem, az meg kezdje azokkal :)

2013. április 18., csütörtök

Harrison Fawcett – Feketecsuklyások

Ha délelőtt beavatkozunk egy világháborúba, mit csinálunk délután?


A Magyarországon valamelyest népszerű Mysterious Universe sorozat/univerzum egyik tagja, az első azok közül, amit olvastam (és jelen pillanatban az egyetlen) a Feketecsuklyások (ISBN: 9789638643568). Ez is azon könyvek egyike, amiket az első pár fejezet után félredobtam, hogy ez fos, és soha többet magyar sci-fi, de ezt később felvettem vécére járós könyvnek, és beleszokva egész élvezhető lett, megérte azt a párszáz forintot, amit kiadtam érte (ellentétben a Szelek Templomával (Terry Goodkind), amit eldobva találtam a földön, és az beleolvasva megértettem, hogy nem elhagyták, hanem kidobták azt a szemetet).

A könyv kifejezetten hangulatos, amolyan űrponyva akar lenni. Az író néhol kicsit erőltetetten tolja ezt a stílust; ez túlzóan túlzó hasonlatokban és életidegen karakterekben nyílvánul meg. A sztori nagy részében nincs semmi akció, csak szocializálódás, így Brett Shawból nem lesz túl sok (nem is szerepel annyit), a második felében pedig felviszik a Málkhútra, és onnantól nem lesz egy idegesítő gyökér, hanem kifejezetten érdekes, izgalmas arc. Ezt csak azért írtam le, mert az író többi könyvében ezek a nagyon gyenge részek, amiket itt szerencsére sikerült elkerülnie.
Mint ponyva, ez is könnyed, hangulatos (ha rá vagy hangolódva), beleélhető. A karakterek mind eltúlzottak, a nők mind szexelnek, a hősök kemények, a gonoszok csúnyák és inkompetensek. Jah, és sárkányok.
A világ szintén jónak tűnhet csak ennyi alapján, sajnos ahogy néztem tovább is van, és az már nem ennyire vidám, de még nem mélyedtem el benne annyira.

2013. április 13., szombat

Iain M. Banks – Excession

Avagy Holtpont, ahogy a rendszeres fordító hölgy, Gálla Nóra fordította. Találó név mindkettő, bár valamelyest más hangulatú, hiszen a jelentésük épp ellentétes: az excession valami, ami mozog és túl sok, a holtpont pedig egy beragadást jelent. A történetet mindkettő jellemzi, nem tudom én hogy fordítottam volna.

Ez az egyik kedvencem a Kultúrával foglalkozó regények közül, a témája miatt. Több nehézség is van azzal, amikor az ember egy utópiáról ír. Az egyik a konfliktus, ezt legzseniálisabban a Look to Windward (Nézz a szélbe) oldotta meg, a Holtpont ezt többé-kevésbé hagyományosan fogja meg és külső ellenfeleket, zavaró tényezőket ad (noha nem ilyen egyszerű a helyzet).
A másik probléma - és ezt ragadja meg nagyon jól a könyv - az az emberek jelentéktelenségéből fakad. Az ember csak akkor képes termelés, munka nélkül nyugodtan élni, ha gépek végzik helyette a munkát, vagy ha olyan fejledtségű a technológia, hogy egyáltalán nincs szükség kézi munkavégzésre, mindenesetre mindkét esetben egy idő után (és galaktikus méretekben) elkerülhetetlen, hogy mesterséges intelligenciák vegyék át a hatalmat. Az utópia attól lesz az, hogy ezek az MI-k jóindulatúak. A könyv összes lényeges, nem csak érzelmi síkon létező konfliktusa hajók között történik, mert az emberek egyszerűen hozzá sem tudnak fingani a témához, ha ilyen lények jelennek meg. Ez kicsit zavar is Banks néhány másik könyvében, ahol túl nagy hangsúlyt kap az ember, és az emberek képességei. Természetes, hiszen ember írja embernek, csak csökkenti a hihetőséget.



A történet röviden annyi, amennyi a könyv hátulján is olvasható:

Több mint kétezer évvel ezelőtt egy titokzatos fekete égitest jelent meg a galaxisban. Egy tökéletes fekete gömb. Okozott némi zűrzavart, majd eltűnt. De most megjelent újra, és úgy tűnik, egy galaktikus háborútól sem riadnak vissza azok, akik meg akarják fejteni a titkát.

A Rendkívüli Körülmények Byr Genar-Hofoent bízza meg a különleges feladattal, hogy találja meg az illetőt, aki jelen volt a fekete gömb első feltűnésénél. De a küldetés teljesítése még annál is nehezebb, mint amilyennek tűnik. Mert mintha a Kultúra helyzete a galaxisban már korántsem lenne olyan stabil, mint eddig volt. A fenyegetés egyrészt kívülről érkezik, a mindenre elszánt, vérszomjas Aláz hadiflotta képében. De az igazi veszélyt a Kultúrára azok az Elmék jelentik, akik titokzatos céljaik elérése érdekében ördögi konspirációra készülnek. Galaktikus kémjátszma veszi kezdetét, ahol már nem csak a Kultúra, hanem az egész galaxis léte forog kockán.

Azaz: volt valami titokzatos régen, most újra megjelent, sokan akarják megszerezni, és az Elmék meg keverik a szart. A középső rész megtévesztő, mert bár tényleg sokat foglalkozik Byr haladásával (és még két emberrel), ezek igazából csak (érzelmi) hátteret adnak egy darab Elméhez.

Az "összeesküvés" elég szövevényes, nekem még második olvasásra sem volt egészen egyértelmű, hogy melyik hajó kivel és merre, de az író nagyon jól érzékelteti, hogy maguk az Elmék sem biztosak semmiben.
De annak megértése nélkül is élvezhető a történet, sőt, ez sokat ad a hangulathoz. Megjelenik ez a feketetest, ami OCP (Outside Context Problem), és mindenki ráugrik. Elvileg ő van minden középpontjában, de - bár nem teljesen inaktív - igazából csak motivációként szolgál a történésekhez. Megismerjük a Grey Areat (avagy Meatfuckert, mivel nem érzi a morális tiltást, hogy belepiszkáljon biológiai lények agyába), a Sleeper Service-t (kicsit zakkant GSV) és a Killing Time-t, a sztereotipikusnál egy kicsit még szeleburdibb, nem egészen normális hadihajót-t. És persze az Affrontot, akikről az egyik Elme zseniális leírást ad, és nem véletlenül hívják őket Aláznak: [because of its] systematic sadism towards subject species and its own females and junior males, despite being relatively advanced.

A karaktereken túl persze a szokásos techno-maszturbálás is megtalálható benne, bőséggel kielégítő mennyiségben, az egy Infinite Fun Space-t leszámítva (amikor leírja, hogy az Elmék legjobb szórakozása más univerzumok szimulálása), szerintem ez kicsit nem ideillő és irreális, nem életszerű volt.

A magyar fordítás az Agave kiadásában készült, 2007-es, ISBN 978 9637 118647.
Itt jegyzem meg, hogy nem rossz a fordítás, de nem az igazi. Aki csak teheti, eredeti nyelven olvassa.