2013. december 26., csütörtök

Susan Ee – Angelfall - Angyalok bukása

Röviden? Nagyon vártam, de hatalmasat csalódtam benne. Legalábbis az elején. A vége már egész élvezhető volt, de a várakozásaimat így is messze alulmúlta. Lássuk, miért.

Karakterek
Valamiért először a "szereplők" szó ugrott be ide, jobban belegondolva azért, mert egyiküket sem sikerült eléggé megismernem ahhoz, hogy komplex személyiségekként gondoljak rájuk, ami így majd' 350 oldal után kicsit gáz. Na de kezdjük az elején.
Ez az a tipikus eset, amikor baromira nem kellett volna erőltetni az E/1-et. Egyáltalán nem Penryn gondolatait halljuk, sokkal inkább arról van szó, hogy a csaj tényszerűen narrálja önmagát. Nem kifejezi, hanem közli az érzéseit, és ettől annyira idegen, hideg, robotszerű lesz, hogy egyáltalán nem érint meg semmi, ami vele történik. Persze ennek lehet, hogy semmi köze az E/1-hez, egyszerűen csak az író valamiért érzelemmentesre írta a könyvet, mindenesetre a választott stílus és a kivitelezés nem illik össze. Az E/1 lényege éppen az lenne, hogy belsőségesen éljük át az egészet, a sűrűjéből nézve az eseményeket, a főszereplő látásmódja pedig igenis befolyásoljon minket. Itt viszont felüdülés, ha találok egy-egy felkiáltójelet, indulatszót, vagy egyáltalán bármit, ami nem száraz tényközlés. Gyanítom, hogy az életszerűség lett volna a cél ezzel az eltúlzottan realisztikus előadásmóddal, de sajnos nem működik, mert egy egészséges ember feje egyszerűen nem így néz ki belülről. Forgatókönyvnek sokkal inkább elmenne, mint szórakoztató irodalomnak. Én is olyan jól szórakozom rajta, hogy két oldalanként felpattanok leírni, hogy mennyire gázos, ahelyett, hogy olvasnék.
Főhősünk, Penryn egyébként egy jellemtelen liba, simán átsiklik minden életveszélyes - mármint másvalaki életét veszélyeztető - hibája vagy rossz döntése fölött egy vállrándítással, ami egy kicsit furcsa egy elméletileg pozitív szereplőtől. Érzelmei meg ugye nincsenek, vagyis hát mondogatja, hogy vannak, de nem nagyon hiszem el, vérbeli szociopata a csaj. A családi kapcsolatai is furák: a húgához ragaszkodik, ez oké, de az anyjához való hozzáállása teljes káosz. Komolyan idegesít, hogy nem is szereti igazán, nem is utálja, de még csak nem is vergődik hitelesen ezen érzelmek között, csak néha meglibbenteni a bűntudat szót, mintha azzal minden el lenne intézve. Lehet, hogy a karakternek a terv szerint tényleg van bűntudata, de ezt nem igazán sikerült kifejezni - ellenben azt, hogy tudja, hogy foglalkoznia kéne az anyjával, de leszarja, csak ezt nem meri maga előtt sem felvállalni, tisztán. Részemről nem akarnék még csak a távoli ismerőse sem lenni, rühellem az ilyen embereket.
Egyébként a motivációi is meglehetősen egysíkúak: ha bármilyen agyatlanságot meg kell magyarázni, akkor jön a szokásos "meg kell mentenem a húgomat" szöveg, és kész, mintha ezzel minden el lenne intézve - akkor is, amikor éppen baromira nem a húgáról van szó, csak valami apróságról, amit éppen okosabban is meg lehetne oldani. Ez az erőltetett, mániákus megszállottság kölcsönöz egy kicsit kattant élt az amúgy is szociopata hősünknek, ami megint csak idegesítő, mert mindeközben azt érzem, hogy Penryn nem akart egy beteg karakter lenni - arra ugye ott az anyja.
Rafi...  Na hát vele bajban vagyok. Ja, vonzó pasi, kemény harcos félisten arkangyal, egészségesen nagy az arca, nem melodramatikus, szellemes, szóval mint főhőspasija teljesen oké... De ha belegondolunk, nem sokat tudunk róla, hiszen alig beszél, meg alig szerepel a történetben, mert a legtöbbször vagy alszik, vagy egyszerűen csak nincs ott, a maradék időben pedig félreértések és félremagyarázások között vergődik a csajjal rémesen szűkszavúan. Mindegy, azért ő egyértelműen pozitív pontja a könyvnek, még ha nem is sikerült elcsábítania.

Nevek

Nem szoktam ekkora figyelmet fordítani rájuk, de most kénytelen vagyok, mert ebben a könyvben egyszerűen mindenkinek hülye neve van. A Penryn nagyon fura, valamiért a penicilin meg az algopyrin keverékének érzem, a Rafi vérlázítóan, de tényleg rettenetesen gyerekes egy ekkora mighty arkangyalhoz; nem is értem, mi baja volt az írónak a Rafaellel - azon kívül, hogy elcsépelt, de hát lehetett volna még éppen válogatni, na, nem kellett volna bohócot csinálni szegény pasiból. Obiról nyilván Obi-Wan Kenobi jut eszembe, esetleg a barkácsáruház, vagy az óvoda, szóval katasztrófa; ezek a Weasley Subidubi ikrek meg annyira fantáziátlanul gyerekesen borzalmasak, hogy nem találok rá szavakat. De amin végképp kiakadtam, az a Józsiás. Mit ás? A Józsi? Miaf*sz?! Itt szeretnék a fordítónak lekeverni egy virtuális pofont, ne tessék már az ilyen neveket magyarítani, remek lett volna ez Josiah-nak is. Megjegyzem, szerintem Rafi is jobb lett volna Raffe-ként. Kétségtelenül furcsa, de legalább nem gagyi. 

Stílus

Sokszor túlmagyarázós, hülyének nézős, izzadtságszagúan okos. Egyáltalán nem kellene kifejteni az olyan gondolatokat, mint hogy miért jelenti az a világ végét, amikor az emberek az eldobált okostelefonjaikon taposnak, vagy hogy miért hülyeség egyszerre három embernek nekitámadni, ha az ember egy 50 kilós kamaszlány. Én értem, hogy az író nagyon büszke arra a három krav maga órára, amire ellátogatott, de ezt nem kéne lépten-nyomon az orrunk alá dörgölnie, annyira nem nagy teljesítmény.
Humor... Hát, nem. Egyszer nevettem fel a 233. oldalon, de egyébként semmi. Nem szeretem a humortalan könyveket. Nem mondom, hogy semmi szellemesség nincs benne, de ebben a száraz stílusban nem nagyon lehet ütős poénokat előadni. Persze, értem én, hogy elpusztult a világ meg minden, de miután a véres és gusztustalan jelenetek sincsenek eléggé érzékeltetve ahhoz, hogy nyomottan érezzem magam, igazán lehetett volna legalább vicces a könyv.
Nem tudom egyébként, hogy a fordító mennyire ludas a stílustalanságban, de így érzésre azért van része benne. Akadnak érdekes kifejezések a könyvben, amiket valószínűleg vagy túlságosan szó szerint fordítottak, vagy csak simán össze lettek csapva. Például: "ha a fejem nem szédülne"... WTF? Nem; a fejem forog, vagy szédülök, de a kettő együtt nem működik. Vagy ott van a "Mit mondtál te nekem?", ami egyszerűen csak nem magyaros. Ezek komolyan nem tűntek fel senkinek, vagy csak engem zavarnak...?



Sztori
Tulajdonképpen nem rossz, legalábbis egy jobb kivitelezéshez teljesen elmenne. A cselekmény adagolása viszont egyenesen katasztrofális. Úgy néz ki, mintha a könyv kétharmadánál valaki rászólt volna az íróra, hogy te hallod, ez szar, kapd össze magad, az elejét viszont már nem lett volna kedve kijavítani. Vagy mintha akkor találta volna ki, hogy mi lesz a vége, nagy örömében gyorsan leírta volna a lényeget, aztán elfelejtette volna behúzni a szálakat a sztori elejébe.
Eleve amíg Rafi felébred, azt hittem, elalszom én is; rengeteg értékes időt vesztegettünk el kettejük kapcsolatából azzal, hogy valójában nem is voltak együtt. A táboros rész (ahol szintén sokat voltak szeparálva) is borzasztóan el van húzva, toporgunk egy helyben, nem történik semmi azon kívül, hogy találkozunk a Weasley Subidubi ikrekkel (akiktől egyébként feláll a hátamon a szőr, annyira amatőr utánzatok, és Fred egyébként is meghalt). Az első 200 oldal nagyrészt felesleges, egy csomó jelenettől egyáltalán nem halad előre a sztori, nem ismerjük meg jobban a szereplőket, nem jön le jobban a posztapokaliptikus világ se, mint azelőtt, csak esszük a macskakaját meg nem fürdünk egy újabb elhagyott házban, meg győzködjük magunkat, hogy fogalmunk sincs, mit gondolunk anyukáról meg az angyalról, de egyikkel sem foglalkozunk túl sokat, nehogy érzelmileg haladjunk bárhová is. Így érzésre max. a terjedelmének a harmada lenne indokolt ahhoz a minimális történéshez és világleíráshoz, ami hasznos belőle.
Onnantól kezdve viszont, hogy bejutnak a partira, átcsapunk a másik végletbe: túl sok infó, rengeteg történés túl gyorsan és értelmetlenül, mert a könyv első felét nem sikerült kihasználnia az írónak arra, hogy megalapozza a végét. Teljesen indokolatlanul a semmiből csöppenünk bele a skorpióizékbe (nem, egy elmebeteg, ok és magyarázat nélküli álom nem minősül felvezetésnek), az angyali politikába, meg abba, hogy vannak ördögök/bukott angyalok/akármicsodák. Nem fogok hazudni, az utolsó száz oldalt kifejezetten élveztem, pörgős volt, merem állítani, hogy adrenalin is akadt benne, szóval azért nem úgy teszem le, mint A bíborhajút, de hát na, nem csak a tökéletestől, de az egyszerűen élvezhetőtől is odébb van a könyv.

Szerelmi szál

Rafi (megjegyezném, hogy nagyon utálom, hogy rászoktam így ebben a formában erre a névre) Penrynnel való kapcsolata abszolút nincs felépítve, jönnek-mennek pár napig együtt, beszólogatnak egymásnak, aztán egyszercsak világrengető csók. Én meg nézek hülyén, hogy ez mégis mi a rák volt, honnan jött, meg egyáltalán, hiszen Penryn is csak néhány kósza félmondat erejéig említette, hogy tulajdonképpen vonzónak találja a srácot, akit egyébként alig ismerünk, szóval nekem sem volt időm-motivációm akarni ezt a jelenetet, meg hát valljuk be, neki sem. Meg maga a csókjelenet is gáz, nem tudta eldönteni az író, hogy szexi legyen vagy érzelmes, ezért kezdte az egyikkel, és folytatta a másikkal, aminek megintcsak izzadtságszaga van és teljesen értelmetlen.
Ezután már egyébként egész hitelesek, csak a csókig kellett volna rendesen eljutni, mert ez így megint a "hozzuk össze őket, mert így szokás" esete, egyikükről sem tudjuk, mit szeretnek a másikban, vagy mióta, vagy hogy ennek honnan kellett volna bárki számára is leesnie azon kívül, hogy ők a férfi és a női főszereplő, tehát nyilván össze fognak jönni. Ez így a karakterek szempontjából elég gyér motiváció.


Pozitívumok

Most ez a rövid lista, sorry :)
A karakterek minden hibájuk ellenére egyben vannak, önmagukhoz képest következetesek, hitelesek, tartják magukat a motivációikhoz.. A világ ugyan az emberek viselkedését tekintve sokszor nem hat héttel, hanem legalább 2-3 évvel van a világvége után, de ettől függetlenül jól kidomborítja a nehézségeket, az élelemszerzést (nem is tudom, mihez fognak kezdeni a Penrynhez hasonlók, ha elfogy a található élelem), a tisztálkodást, a ruházkodást, meg azt, hogy nem tudod, kiben bízhatsz meg, ezért inkább mindenkit elkerülsz, ha lehet. Penryn egészségesen paranoiás, okosan lavíroz a kialakult helyzetben, nem egy életképtelen sodródó főhős, hanem tényleg odarakja magát, amiért kifejezetten hálás vagyok, mert a hajamat tépem az olyan főszereplőktől (hősnek egyiket sem nevezném), akik tátott szájjal nyálcsorgatva hagyják, hogy a sztori vigye őket, és csak a véletlennek köszönhetően élik túl az egészet.
A realitásmániának is megvannak a maga előnyei: tényleg reális a könyv, nincsenek benne súlyos logikátlanságok vagy csodás megoldások, mindenki maximum arra képes, amire egyáltalán képes lehet a rendelkezésre álló eszközökkel. A végére aztán kinyílik a világ is, belelátunk az angyalok társadalmába, az egész helyzet érdekes lesz, megmozgatja a fantáziát, kérdéseink lesznek, szóval nagyjából megadja egy normális befejezés élményét, ezért nem is tudok már tiszta szívből egy igazán fröcsögős posztot írni róla, pedig az elején nagyon habzó szájjal terveztem, hogy lehúzom az egészet a Mariana-árok mélyére, annyira idegesített. De akciósan vettem, úgyhogy egye fene, nem adom vissza a kiadónak, hiába garis... :) 
Ó, és +1: rohadt jó a borítója ;)