2014. szeptember 11., csütörtök

Larry Niven – Ringworld

Szóval elkezdtem feldolgozni a "klasszikusokat". Régóta érik ez a terv, de a Malazanos sorozat három könyvre lefoglalt, az meg sok oldalt jelent. Lemre nem tudtam rávenni magam (ez is megérni egy külön bejegyzést, de majd megerőszakolom magam és esetleg utána), úgyhogy maradt a Ringworld. A klasszikusokat azért tettem idézőjelbe, mert nem az olyanokra gondolok, mint Asimov vagy a Dűne sorozat, amiket még egy laikus is ismer, hanem a jobban sci-fi szubkultúrabeliekre utaltam.


Alapvetően tisztességes iparosmunkáról van szó, az oldschool sci-fi majdnem minden jellemzőjével. Három tulajdonságot, jellemzőt emelnék ki, amik különösen irritáltak.
1. Ismerjük azt a történetvezetést, amikor az "okos" szereplő nem mondja el a tervét a többieknek, csak utalgat rá, hogy mekkora őrültség, és lehet nem is fog működni, és a többieknek minden oka megvan rá, hogy legalábbis határozottabban megkérdezzék, hogy ugyan mit is szeretne csinálni az idejükkel és véges erőforrásaikkal, de valamiért csak gyenge próbálkozásokat tesznek az igazság kiderítésére? Ilyenkor van az, hogy mint olvasó TUDOM, hogy működni fog a terv, mert ha nem működne, akkor a többi szereplő nem viselkedne birkaként. Ez borzasztóan lusta, erőltetett és hiteltelen.
2. Amikor minden második oldalon azt olvasom, hogy "Isn't it obvious?" meg "Don't you see?" és hasonlókat, akkor tudom, hogy ez biz oldschool sci-fi, ahol a szereplőket használják nagyon durva szócsőként valaminek az elmagyarázására, és sajnos nem bánnak kesztyűs kézzel ezzel az eszközzel. Először Baxternél találkoztam ezzel a jelenséggel, és bár ő nem olyan régi író, de azonnal úgy éreztem, mintha öregapámmal beszélgetnék, annyira régies volt ez a túlmagyarázó stílus.
3. Ha már túlmagyarázásnál járunk. A régi sci-fi másik jellemzője, hogy az író talált valamit valami tudományos leírásban (itt például a legjobb jellemző a Klemperer rosette volt), és azt kalapáccsal, vésővel beleveri a történetbe, részletes leírással és nyáladzással körbefolyatva. Idegen testként gennyedzik a történetben az ilyesmi, és nem tudják, tudták megállni.

A gyűrű amúgy nem rossz ötlet (bár a fizika azt mondja, hogy meghajtás nélkül teljesen életképtelen, ugyanis a csillag szépen kimozdulna a közepéről és keresztül a gyűrűn), a leírás is tetszett, és nem lett túlnyújtva, túlmagyarázva. Azt mondjuk nem magyarázták el, hogy hogy kerültek az emberek oda, meg az se derült ki, hogy fénysebesség alatt repülő hajókkal hogy tudták bejárni azt a sok ezer köbfényévnyi területet.

Teela Brown viszont... amikor kiderült, hogy ez a pszichikus vagy genetikus vagy akármilyen szerencse létezik, azt hittem ott teszem le a könyvet. Az egyetlen szerencséje (heh) az volt, hogy csak szar könyvek voltak az olvasómon.

Lehet, hogy nekiveselkedek a többi könyvnek, mert eddig ez a legtisztességesebb régi sci-fi, amit olvastam, de erre rá kell pihennem.

1 megjegyzés:

  1. Kár hogy nem olvastad el a folytatást, a további részekből kiderül hogy a gyűrű peremén körben 400 darab óriási fúziós hajtómű van (volt korábban) és a napkitörések plazmáját belevezetve ezek stabilizálták a gyűrűt. megvolt magyarazva hogy kerültek oda, de ehhez szintén nem ártott volna elolvasni a folytatásokat, anélkül ne kritizáld.

    VálaszTörlés