2015. december 8., kedd

On Sai - Apa, randizhatok egy lovaggal?

Ha egy szóban kéne összefoglalnom, azt mondanám: cuki, a lehető legjobb értelemben, bár baromira nem számítottam rá, hogy ezt fogom nyilatkozni róla fülig érő vigyorral. Másodjára azt emelném ki, hogy izgalmas és élvezetes, a nyilvános infókból a sztori felét sem lehetett kikövetkeztetni. Nem tudtam letenni :) 

Karakterek

Na hát azért nagy meglepetés nem ért: főhősünk, Mia Anne már a harmadik bekezdésben rinyál, az első néhány oldalon lényegre törően elsírja egy kamaszlány összes létező és nem létező problémáját, a sulitól kezdve a szülőkig, mekkora kibaszás az élet, satöbbi, amivel rögtön elnyerte a "legrövidebb idő alatt unszimpatikussá váló karakter" díjat, letaszítva a trónjáról ScartDe kemény vagyok, mit nekem egy rinyálós kiscsaj, ennyitől még nem hagyom félbe - mint kiderült, nagyon helyesen. Mia ugyanis élesben nagyon magára talált; amint rájött, hogy mi a pálya, onnantól kezdve nem tudok belekötni, okos, kreatív, gyorsan reagál, nem nagyon néz be nyilvánvaló dolgokat, de addig azért szívem szerint elküldtem volna a francba, hogy kerítsen magának egy pszichológust, ha már barátnője nincs. 
Mia apja, Amon, az Asperger-szindrómás agykutató zseni imádnivaló figura. Nemigen tud semmin megsértődni, és azon sem aggódik, hogy ő megsérthet bárkit, csak kimondja, ami eszébe jut, akármekkora parasztság. Szeretem az ilyen magabiztos bunkókat, nem érzem magam egyedül tőlük. Habár Amon nagyságrendekkel jobban nyomja, mint én, hiszen őt tényleg nem érdekli semmi, tök naivan paraszt. Szeretem :D
(Egyébiránt az egyik kedvenc zenészem is Aspergeres, vagy legalábbis nagyon határeset, de amíg ilyeneket sikerül alkotnia álmatlan éjszakáin, addig én ezt nem vagyok hajlandó fogyatékosságnak tekinteni.)

Kósza lovagról mit mondhatnék, a manapság kihalóban lévő lovagiasság melyik lánynak ne jönne be? Mármint nem ilyen kis talpnyaló módon, ahogy egyes pasik szeretik ezt előadni... Nem, Kósza nagyon mélyen lovag, annyira, hogy azon még a többi lovag is meglepődik. Ráadásul tökös, önérzetes a srác, a kockahasról nem is beszélve. Mi kell még? Sok-sok Kószát a fiataloknak! 
A mellékszereplők között is akadnak arcok, például Bo, Kósza túl intelligens csataménje, vagy Elán lovag, akinek már a nevétől is hanyatt estem, de később is kedvenc maradt a maga egyszerű, lendületes stílusával. 

Világ
Nekem kicsit sok. Egyrészt rengeteg az utalás más könyvekre, animékre, sorozatokra, játékokra, együttesre meg miegymásra, amiket ugyan értek, csak ilyen haggyámá'; másrészt az elvileg mai hétköznapi világban irreálisan sok marhasággal lehet találkozni. Szóval azt én készséggel elfogadom, hogy van ma Magyarországon olyan ember, nem is egy, aki simán tervezne olyan biztonsági rendszert, amiben szerepel egy macska biorobot, meg egy pékség, ahol ilyen összekacsintós életérzéssel kell kérni beteg ízű pékárut ahhoz, hogy tudják, hogy bennfentes vagy - de hogy olyan főnök akadna, aki ezekre rábólint, az kizárt. Bár a fene tudja, ha nemzetközi a projekt, bármi előfordulhat; épp a napokban hallottam például, hogy Svájcban belülről átlátszó nyilvános vécék vannak az utcán, pénisz formájú szappannal. Ezek után végülis egész szolidnak tűnik a macska meg a pékség. 
Maga a világ felépítése egyébként úgy néz ki, hogy van a Föld, ahogy mi ismerjük, van Örökhon, ahol a lovagok meg a mágia laknak, meg van Ég, ahol az istenek. Na utóbbi mondjuk egy érdekes hely lehet, de ez sajnos kimaradt a könyvből :D Elvileg a Földnek egyik világgal sincs kapcsolata, gyakorlatilag mégis, ez az alapvető konfliktus. 

Sztori
Szóval Mia Anne álmaiban átkerül Örökhonba, ahol tud varázsolni, és ahol nagyjából középkori erkölcsök és szokások uralkodnak, és hát hogy mondjam, a kulturális különbségek miatt nem súrlódásmentesek az első találkozások, főleg Kósza lovaggal, aki életében nem látott még női bokát, nemhogy rövidnadrágos lányt. Mia apja közben a szupertitkos kutatólaborban foglalkozik azokkal, akiknek hasonló "álmaik" vannak, de ezt nyilván nem beszélik meg egymással, mert úgy túl egyszerű lenne. 
Az elején megmondom őszintén, csak Amon tartotta bennem a lelket, az ő részei végig izgalmasak voltak, Mia meg inkább volt idegesítő, mint bármi más, de aztán a másik világban is beindultak a dolgok, és onnantól kezdve nem volt megállás. A főgonoszunk ugyan nagyjából a megjelenése pillanatában lelepleződött, meg nem értem, miért nem jutott eszébe senkinek az a megoldás, ami nekem igen, illetve hogy hogy lesz tábornok egy olyan ember, aki néha síkhülye, de ezek igazából apróságok. Elég gyorsan kiderül, hogy a végső cél a Föld megmentése, de hogy pontosan mitől, az már nem olyan triviális, nem is árulom el :) Vannak benne elég ütős részek, Amon ámokfutása a vége felé, amikor szabad kezet kap a laborban, vagy a Mondoconosok beszervezése, ami nekem már majdnem sok volt, de tulajdonképpen abszolút illett a könyvbe, illetve az egésznek a vége, ahol egyszerűen minden jóra fordul... Tele van kisebb-nagyobb csavarokkal a sztori (On Sai ugye, mit vártunk), egy-két dologtól eltekintve nem kiszámítható, nem buta, viszont pörgős; én nagyon élveztem. 

Szerelmi szál
Hát ezek valami rettenetesen cukik. Na jó, csak úgy a könyv felétől, de akkor nagyon. Kósza fedetlen testrészekkel kapcsolatos fenntartásaitól eleinte féltem, mert az éppen lehetett volna gáz is, de nem volt az. Sőt, a taperolós éjszaka a lovagkupiban kifejezetten rém aranyos volt, ami az alap szégyenlős hozzáállás nélkül nem így alakult volna :)
Egyébként ennek az egész tiniszerelemnek van valami utánozhatatlan nosztalgikus bája. Az ember visszagondol arra az őszinte ártatlanságra, amivel fiatalon fordult a másik nem felé, amikor még nem az árulkodó jeleket kereste arra vonatkozóan, hogy hátha a másik mégiscsak pszichopata, mint az előző három... :D 
Szóval Mia és Kósza eleinte csak csipkelődnek, idegelik egymást, közben hébe-hóba megmentik a másik életét, néha meg olyan beleélős romantikus jeleneteik vannak, hogy komolyan visszasírtam a kamaszkoromat. Nincs túlnyomva, abszolút nem nyálas, halál aranyosak együtt. 

Szóval aki vágyik egy igazi "minden-jó-ha-vége-jó", kicsit "te-is-lehetsz-hős" típusú epikus fantasy mesére, és nem jön zavarba az olyan szavaktól, mint cosplay meg anime (vagy igen, de jó barátja a google), kapja le a polcról. Nem kell hozzá 16 évesnek lenni, Amon részei teljesen érettek, Kószáék meg tényleg aranyosak. 
Lélekmelengető :)


És következzenek az idézetek, nem feltétlenül a legjobbak, mert azok a meglepetés erejével az igaziak, azt meg nem lövöm le senkinek:

"A hullaház különösebben nem nyugtalanította, ki nem osont be kamaszként ilyen helyekre, hogy kissé elmélyítse a biológiatudását?"

"Minden barátnőjét szerette volna megtartani, mert se ideje, se türelme nem volt az udvariassági körökhöz, ami a kapcsolatok kezdetét jellemzi, ellenben a heti kétszeri nemi élet optimálisan hat az ember agyműködésére."

"Amon első gondolata az volt, hogy a magyarok nem normálisak. 
A szigorúan titkos kutatólabor bejárata a körúton álló pékség volt, a forgalmas utcára ínycsiklandozó, cukros illatfelhő áradt, ahogy belökték az ajtót. Helmholtz vett egy májas-túrós táskát, ami pontosan olyan gusztustalanul festett, mint a neve, majd a férfi kedvesen intett a csinos, szőke, színes műkörmös kiszolgálólányoknak. Hátrament a belső udvarra, ahol pár kerti szék állt a zöld repkénnyel körbefuttatott falak között. Ablak nem nyílt az udvarra. 
– Ez csak az egyik lejárat – mosolygott a német. – Mindig májas-túróst kérj, ilyet épeszű ember nem eszik. Amúgy a lányok is ügynökök, és csak így engednek hátra, ez a kód."

"Kósza meglepetten fordult hátra. Aztán rögtön zavarba is jött, ahogy tudatosult benne, hogy Miah’En szeme megrebben. Az ő félmeztelen mellkasa hatott rá így, látszott, hogy erősen próbál nem odanézni. 
Kósza nyelt egyet, a lány a pimaszságánál csak egy dologgal tudta jobban zavarba hozni, az ilyen szende rezdüléseivel. 
– Tényleg nincsenek lovagok? Akkor ki menti meg a gyengéket és védteleneket? 
– Senki – sóhajtott a lány, és esdeklőn megragadta a karját. – Figyelj, segítened kell! Nagy bajban vagyok! 
Pontosan olyan könyörgő szemmel nézett rá, mint az élőholtak támadásakor. Kósza féloldalas mosolya akaratlanul felvillant: 
– Éjjel van, és egy félmeztelen férfival vagy egy szobában. Ez szerintem is kimeríti a baj fogalmát."


2015. október 11., vasárnap

Iain M. Banks – Nézz a szélbe

A könyv, ami harmadik olvasásra már megríkatott.
A könyv, amiben semmi lényeges nem történik, mégsem unalmas.
A könyv, ami teljes egészében a Kultúrán belül játszódik, egy "minden tökéletes és bármit lehet" utópiában, mégis komoly drámát vonultat fel.
A könyv, ahol nem oldódnak meg a rejtélyek, de a végére rájössz, hogy nem is fontos.
A könyv, aminek a feszültségszintje nem követi a szokásos függvényt, ahelyett, hogy növekedne a végéig és ott teljesedne ki, itt csak úgy zizeg egy kicsit és elhal. De ez a furcsa lötyögés egyáltalán nem teszi élvezhetetlenné.
Sajnos a külföldi kiadások sem rendelkeznek jobb borítóval.

Ha azt kérdeznék tőlem, melyik a leginkább Kultúrás könyv a sorozatból, ez és a Holtpont / Excession lenne a javaslatom, ezek jelenítik meg leginkább a Kultúra hangulatát, szellemiségét, két nagyon különböző szemszögből: míg az Holtpont a kríziskezelésről, a Kultúra szervezettségéről (vagy annak hiányáról) szól, addig a Nézz a Szélbe egyszerűen egy életérzés, a 90 százalékban a mindennapok bemutatása.

A halálkeresésről szól mindkét főszereplőjénél a könyv, ezzel megadva az erős érzelmi hátteret, és a világ bemutatása sem hagy maga után kívánnivalót. Én őszintén meglepődtem, amikor rájöttem, mennyire késői helyen van ez a sorozatban. A legtöbb könyvnél felfedezhetünk újabb technológiákat, szociális vagy más, világbeli fejlődéseket az előzőekhez képest, itt ez egyáltalán nincs meg. Annyira nem koncentrál erre az aspektusára a regény, hogy egészen korainak tűnik ha naívan olvassuk. Az, hogy mégis egy élvezhető és ízig-vérig Kultúra történet, csak emeli az értékét.

Mellesleg kiváló a magyar fordítás, ez talán az egyetlen olyan könyv Bankstől, aminek a fordításával elégedett vagyok.

2015. október 9., péntek

Nalinisek, talpra!

Titkos forrásaim megsúgták, hogy még mindig folynak a tárgyalások, úgyhogy ösztönzésképpen létrehoztunk egy facebook oldalt, csak hogy lássák, itt vagyunk és nagyon akarjuk, és igenis minden pénzt megér, hogy Nalini Singh megjelenhessen magyarul. Csatlakozzatok, hívjátok az ismerőseiteket, blogoljátok tovább, mutassuk meg, hogy másfél év kihagyás és nulla reklám után nemhogy elfelejtenénk, de még jobban várjuk a folytatásokat és az új sorozatot!


Csak emlékeztetőül: tizenhat könyvvel vagyunk lemaradva jelenleg. TIZENHATTAL. Ebből kilenc a Psy/Changeling, három a Guild Hunter sorozat, illetve ott van a Rock Redemption, aminek mind a négy megjelent részével adós még az univerzum. Egyik sincs lezárva, folyamatosan jelennek meg az új kötetek, és úgy hallom, nem esett a színvonal, ami pedig sok hosszú sorozattal megörténik. Szóval húzzunk bele, Janvier-ért, Hawke-ért, Naasirért, Kalebért (igen, én is nagyot néztem :D), és a még ismeretlen arcokért, de elsősorban magunkért, mert Nalinit olvasni jó. 

2015. október 6., kedd

Susan Ee – World after - Túlélők világa


Csak mazochistáknak! 

Egy fillért sem adnék ki érte, soha. Az első részt is vissza kellett volna adnom gariba, mert akárhányszor ránézek, zavar, hogy ebből a szarból valaki meggazdagszik az én közreműködésemmel. 
És tudom, sok lesz már egy kupacban a káromkodás, de kurva bosszantó, hogy Nalinit nem adják ki, mikor hosszú tanulmányokat lehetne írni a népnevelő hatásáról, ami a sérültek tiszteletétől (nem elfogadás! kiérdemelt tisztelet!) kezdve az épeszű és élhető (!) becsületig minden szarra nevel tök természetes és befogadható módon, ez a könyv meg egyetlen dolgot támogat, de azt rettenetesen: az önbecsapást, és mégis mindenki áradozik róla, meg borítékolható az összes folytatás, meg bárminek a hipersebességű kiadása, amit Susan Ee a jövőben kiöklendezik magából. Mondogassuk a hülyeséget, hátha attól igaz lesz, meg ne nézzünk szembe a kellemetlen problémáinkkal, majd valahogy megoldódnak úgyis. Kifejezetten károsnak találom a személyiségfejlődésre nézve, szóval kedves szülők, nagynénik/bácsik, nagytesók: ne ezt vegyétek ajcsiba a gyereknek, ha tudatos embert akartok belőle nevelni. 

Karakterek
Penryn életfilozófiája még mindig a "tudom, de nem érdekel". Már az első öt percben kicsinál a szándékos önámítással, ahogy bénán győzködi magát, hogy nem is retteg a horrorfilmbe illő külsejű és viselkedésű húgától, akitől minden normális ember visítva menekül. Meg az olyan húzásaival, hogy látja, hogy hárman el akarják kapni, de csakazértis kisétál olyan helyre, ahol védtelen, aztán vakarja a fejét, hogy vajon most mit kellene tenni, hogy ne verjenek péppé/erőszakoljanak meg.  Nem is tudom, na vajon mit? Hagyni magad, büntetésből, ha már ennyi eszed volt! Többszörösen halottnak kellene már lennie ezzel a hozzáállással...

Világ
Nem, öcsém, nem. Az egész világ egy értelmetlen katyvasz. Szörnyszülött kislányokat nem tartanak meg a túlélők, különösen ketrec és fegyveres őrizet nélkül, pláne miután megtámadott valakit, és látványosan emberfeletti támadó képességekkel rendelkezik. Hova lett az az alapvető életösztön, ami nélkül rég halottak lennének?
A túlélők más téren is egyre inkább irreálisan viselkednek. Egyszerűen nem retteghet mindenki a nap 24 órájában egy szervezett táborban, ha kaja van a kezében, hogy úristen, biztos elveszi valaki, ha nem szorítom magamhoz nagyon és nem lopakodok egy tömeg közepén. Ott vagy tényleg mindenki lop, de akkor rohadt gyorsan káosz lesz, függetlenül attól, hogy az ember mennyire színészkedi túl a félelmét, vagy nincs lopás, mert aki megpróbálja, az nem jár jól. És mivel az ellenállás még mindig egy jól szervezett társaságnak tűnik, vélhetően rég megoldották, hogy senki ne akarja elvenni a más cuccát erőszakkal. 

Stílus
Hát, az még mindig szar. A könyv első felében nagyjából minden második-harmadik mondatot olvastam csak el, a többi értelmetlen töltelék volt. 
Penryn és a kard "beszélgetései" nagyjából úgy tűntek, mintha az író így próbálna reagálni az első részt ért kritikákra, és utólag megmagyarázni dolgokat. Sajnálattal közlöm, hogy nem sikerült, így se lett több értelme semminek. 
A félreértelmezett szavakra már nem is pazarolok túl sok időt, de kb. kettő perc guglizás lett volna kideríteni, hogy a pánikroham nem a pánik fokozása, hanem egy jogosan pánikot okozó helyzettől tök függetlenül jelentkező pszichés zavar. Baromira ki tudnak zökkenteni ezek, és halál igénytelen lesz tőle az egész.
A fordításért még mindig járna egy kiadós arcultörlés valakinek, különösen a "megaludtunk" és hasonló kifejezésekért. Megaludni mifelénk a tej szokott, vagy esetleg nagyon vidéken bármi más, de nem hiszem, hogy az a magyarázat, hogy Penrynnek hirtelen tájszólása lett, mikor eddig nem volt. Én értem, hogy szar az alapanyag, de legalább tovább rontani nem kéne rajta.

Szerelmi szál
Egy fokkal talán több értelme van, mint az első részben, bár azt már az első nagy találkozáskor biztosra vettem, hogy ebben a könyvben is csak egyetlen csók fog elcsattanni. Aztán persze kiderült, hogy tévedtem: annyi se volt! Szóval én tényleg későn érő típus vagyok, de ez, hogy 17 évesen (Rafi meg ugye sokkal idősebben) mindenféle halálfélelem meg visszatérés meg romantikus repkedések közepette csak ölelkezünk... Cuki, meg minden, csak szerintem a korosztálynak is kevés, meg nem is reális. Próbálja a srác magyarázni, hogy hát ugye a szabályok, és azért nem, de mivel ez a legutóbb sem zavarta, meg az egész romantikus ömlengésben nem zavarja, csak pont a smacinál húzta meg a határt, kicsit már megint hiteltelen. Isten mighty arkangyala nyilván tudja az alapvetést, hogy vétkezni lehet tettel, szóval és gondolattal is (ja, nekem se maradt ki a házi hittan "hogyan tegyük tönkre a gyerek önértékelését minél előbb" alcímű fejezete, még ha ez speciel kudarcot is vallott, mert már tízévesen is ragaszkodtam a gondolataim szabadságához), szóval ha tényleg érdekelné, mi tilos és mi nem, akkor Penrynt úgy ahogy van, hagyná a fenébe. Ezért mondom, hogy marha káros gondolatokat közvetít ez a könyv, mert már megint arról van szó, hogy valaki nem mer szembenézni a valósággal, nem meri eldönteni, hogy szarik-e a szabályokra vagy sem, sőt, magáig a konfliktusig sem hajlandó eljutni. A tudatosság legapróbb szikrája nélkül sodródik, minden késztetését megnyugtatja kicsit, mert hát végülis szereti is meg nem is, a kecske is jól lakik meg a káposzta is megmarad, de az, hogy esetleg el kéne gondolkodni, meg dönteni arról, hogy mi a fontos, eszébe se jut. És ez egész valahol zseniálisan van tálalva, mert akinek nincsenek ilyen elvárásai, annak valószínűleg baromira nem tűnik fel, hogy amúgy ez rohadtul gáz, mint ahogy Penryn meg az anyja viszonya is gázos volt az első részben, hasonló okokból kifolyólag. Még ha aktívan vergődnének a karakterek, érzékelnék, hogy a motivációik összeférhetetlenek, az rendben lenne, de ez a sekélyes beleszarás minden, csak nem oké. 

Sztori
Néha kicsit túlpörgős. Most ez a veszélyes, de közben az is, és még ez is probléma, az angyalok, meg a túlélők, meg a skorpiók, meg a húgom, meg az anyám, meg a huszonhatodik Pistike, és mindent én oldjak meg, pedig nem is vagyok hős, de mindenki annak hisz, pedig csak megmentem az embereket meg a világot meg egy arkangyal a pasim, és még őt is én mentem meg, de nem vagyok hős, hagyjatok már, na jó, megyek és megoldom, mert én kemény csaj vagyok - de nem hős, csak nagyon-nagyon-nagyon kemény, azt is csak azért, mert muszáj, meg mert 17 vagyok és agy nélkül lázadok. Kicsit néha sok, na.
Itt is kb. a könyv utolsó harmadára talált magára az írónő, addig nem igazán tudta, hogy mit kezdjen magával, bár tény, hogy több értelme volt az elejének, mint az előző részben. De azért megtanulhatna már írni, komolyan tudnám értékelni, mert amúgy maga a történet tényleg nem rossz, igazából csak ezért olvasom. Meg mert mazochista vagyok, és szeretem kiélni rossz könyvek fikázásában a felgyülemlett agressziómat.
A vége nekem olyan WTF volt, szerintem oda még illett volna némi történés. Haladunk a sztorival, repülünk ide, aztán oda, aztán amoda, és egyszercsak minden előjel nélkül vége. Paige problémája még mindig nem oldódott meg, sőt, ki se derült, hogy egyáltalán mi a baja, ugyanúgy nem tudunk semmit, mint az első rész végén. Rafi szárnyai még mindig nem kerültek vissza rá, a fő konfliktus még mindig megvan, és lövésünk sincs a megoldásáról, viszont kaptunk pár kérdőjelet (mi az anyám van ezekkel a skorpió/sáska/kiméra/mittudoménmikkel, és a kiscsajnak mi köze hozzájuk), és még mindig nincs ötletünk se, hogy na akkor innen hogyan tovább. 

Pozitívumok
A harcjelenetek még mindig jók, és egye fene, pár hónap krav magát megszavazok az írónőnek. A kard, mint karakter nagyon tetszett, az a mód is, ahogyan kommunikál, a személyisége is, sőt, megmondom őszintén, a spontán hülye névadása is, bár tényleg gáz lehet úgy bemutatkozni a többieknek, hogy "bár ez a picsa Tündérmackónak nevezett el, azért boruljatok térdre előttem, mert így is kicsinállak titeket" (azt most hagyjuk, hogy ha tud szavakkal kommunikálni, akkor miért nem teszi Penrynnel, ha meg nem, akkor miért lényeges a neve, mert a többihez képest olyan apró logikátlanság, hogy igazából nem is fontos). Volt egy-két megmosolyogtató beszólás, Zuckenberg vécéásás közben egész hiteles kép volt, szóval egy részét azért kifejezetten élveztem két dühöngés között. De attól még mindig egy összehányt szar. Csak el kellett volna mesélni a sztorit valakinek, aki tud írni, mennyivel jobb lett volna... 

2015. október 1., csütörtök

Brandon Sanderson – Warbreaker

A Blindsighthoz hasonlóan ez is egy, az író által ingyenesen elérhetővé tett könyv, de az előbbi folytatásával, az Echoproaxiával ellentétben Sanderson nem okoz csalódást.

A Stormlight Archive sorozathoz hasonlóan a világ újszerű, érdekes, egyedi. A világ a színek és az emberek "lélekzete" körül forog, amik furcsa hatalmat kölcsönöznek az embereknek. Mindenféle tárgyakat tudnak animálni, korlátozott intelligenciával felruházni, és sok egyéb képesség jár a lélegzetek halmozásával: hosszabb élet, emelkedett színlátás, fejlettebb érzékelés. A történelme a világnak valamelyest ki van dolgozva, de a földrajza nem. Ez köszönhető annak, hogy ez egy egylövetű világ, egy önálló regény. Ennek ellenére jön a folytatás, lassan de biztosan. Várom nagyon. Ez a 2. "sorozat" tőle, aminek a folytatására várok, most kezdtem a Mistbornba, szerintem ott is ez lesz a helyzet, bár ott vannak befejezett trilógiák.

A történet, bár nem E/1-ben íródik, nagyrészt két hercegnő történetét követjük, igen közelről, tehát az ő szemükön, felfogásukon keresztül látjuk a világot. Ezt zseniálisan írta meg Sanderson, olyannyira, hogy teljesen egyértelmű dolgok csak utólag tűnnek fel. A két lány sorsa szinte teljesen párhuzamosan történik, gyakorlatilag ugyanaz a tanulási folyamat zajlik le pepitában.
A bizalom megtörése, a bizalom újra kiépülése, az emberek intrikálása.

Nem is nagyon tudok róla mit írni, érdemes elolvasni, kiváló fantasy, de a világ egyediségén kívül nem sok újat nyújt. Abszolút 7/10-es könyv, nem rengeti meg a világot, de az írás kiváló, a szereplők átélhetőek és a történet tartalmazza a szükséges mélységet.

2015. szeptember 29., kedd

Nalini Singh - nincs magyar kiadó

Sokan és sokszor kérdezitek, de sajnos még mindig csak ugyanazt tudom mondani: valami rejtélyes oknál fogva még mindig nincs magyar kiadója Nalini Singh sorozatainak. Írtam mailt Ashwininek (az igazinak, aki Nalini húga és asszisztense), és ő is megerősítette, hogy nincs kilátásban semmi, az ügynökeik sem tudnak csodát tenni, ha egyszer nincs megfelelő magyar érdeklődő. Az mondjuk érdekelne, hogy szerinte mi a "suitable option", és ha volt nem suitable, akkor min bukott meg, de azt hiszem, ezt már sosem tudjuk meg. 
Szóval tanuljunk angolul, és olvassuk eredeti nyelven, más opció nincs, és ahogy a dolgok állnak, szerintem nem is lesz. Nagy kár érte, mert zseniális író, elképesztő fantáziával, gazdag és egészséges érzelemvilággal, és hát baromira ránk férne az a csoda, amit ő művel a könyveivel, de úgy tűnik, mindez kevés, hogy létjogosultsága legyen a millió ugyanolyan sekélyes tininyálzás között. Szégyenletes, de ez van. 
Most még itt basszamegezhetnék pár sort a félbehagyott sorozatok kiadóinak, meg azoknak, akiknek van új iphone-juk, és nem vásárolnak könyvet, de tulajdonképpen már mindegy. Megyek Duolingózni... 

2015. szeptember 22., kedd

Meiszner Krisztina - MásValaki Problémája

Kicsit későn, a harmadik (de nem utolsó) újraolvasás után írom a posztot, pedig már a könyvbemutatón megszereztem a könyvet, talán decemberben. Amúgy nem terveztem megvenni, de a felolvasott részlet után nem volt kérdés (bár ha tudtam volna, hogy Jenőnek eleinte karakteres női hangja lesz a fejemben a felolvasás miatt, lehet, hogy vártam volna vele még :D).

Mindenesetre nem bántam meg: ennél jobb könyvet nem olvastam ebben az évtizedben, és nem is fogok, hacsak ki nem jön a folytatása. Akárhányszor eszembe jut, legszívesebben átkapcsolnék őrült fangirl-üzemmódba, és zaklatós emaileket írnék az írónőnek, hogy beszéltesse nekünk még Jenőt. 
Igen, most jön az a rész, hogy jó hosszan kifejtem, miért (pedig esküszöm, ez már a rövidített verzió). 

Karakterek
Főszereplőnk és narrátorunk az aktuálisan Jenő néven futó, életunt, de humorát nem vesztett vámpír, aki valami eszméletlen stílussal vezet be minket az élőholtak közel sem rózsás mindennapjaiba. Társa Valéria, egy alapvetően pörgős életet élő vámpír, aki egy kis nyugalom reményében szegődött Jenő mellé (amire értelemszerűen csúnyán ráfaragott). Mindketten élnek már pár száz éve, intelligensek, tapasztaltak, és ami nagyon fontos: nem elrugaszkodottak. Nem szeretem, ha a vámpírok nagyon misztikusak, gyönyörűek, és kényszeresen intenzív lelki életet élnek. Ez a realisztikusabb ábrázolás jobban bejön, hogy Jenő tök átlagosan néz ki, dolgozik, rendesen beolvad a társadalomba, és nem csak mondja, hanem érezteti is, hogy vámpírnak lenni amúgy szívás, és hiába vagy a tvájlájt óta elkötelezett rajongó, nem akarod te ezt, hidd el, tényleg. Ha léteznének vámpírok, akkor így, nem csillogva, meg nem luxuskurvák vérében fürödve.
És ha már realitás, akkor nem mehetünk el szó nélkül a Lakatos família mellett, akik, ha osztanának könyves mellékszereplő Oscart, tíz évre előre megkapnák a díjat családostul. A vámpír cigányvajda meg a pereputtya a lepukkant kőbányai panelház ötödik elemetéről, akik tökéletesen ötvözik a cigány kultúrát a vámpírsággal - hát valami zseniális. Le a kalappal, őszintén. 
Egyébiránt a kisebb mellékszereplők is rendesen kidolgozottak, a főbbek meg aztán hú, több kötetre való előéletet lebegtettek meg ezen a párszáz oldalon, szóval ilyen téren alaposan oda van rakva a könyv.

Világ
Budapest, napjainkban. Rájöttem, hogy tetszenek a budapesti sztorik, elvégre nagyon szeretem ezt a büdös mocskos városkát, és egyébként is: ránk fér egy kis természetfeletti. Nehogymár csak az amcsiknak legyenek minden sarkon vámpírjaik meg félisteneik meg boszorkányaik, meg isten tudja, ufóik - asszem van valami űrlényes menő sorozat is. Igenis ha végigsétálunk a kocsmautcán (Kazinczy), álljunk meg egy pillanatra az egyik sarkon, és mosolyodjunk el, hogy hát bizony, mik történtek itt; keressük azt a falfirkát, ami valószínűleg sose volt, de mi azért odaképzeljük. 


Vámpírnak lenni amúgy szívás, mint azt említettem, főleg a modern technika korában: rejtőzködni kell meg túlélni, nem kapafogú telepata lányokat kúrogatni a louisianai mocsárban, ugye (ez az utalás volt egyébként az a pont a könyvbemutatón, aminél végleg eldőlt, hogy én ezt a könyvet hazaviszem). Jenőék a tök átlagos kocsmatulaj és pultoslány párost adják elő, minden papírjuk rendben van, zacskós véren meg itt-ott elkapott (de meg nem gyilkolt) embereken élnek, amíg be nem üt a ménkű. 
A vámpírok társadalma, életmódja, történelme (!) szerepjátékba illően kidolgozott, de egyáltalán nincs eltúlozva, épp csak némi keretet ad az egésznek, még mindig igen valósághűen. Oké, nem mondom, vannak a rendszernek olyan elemei, amikkel tudnék vitatkozni, de egyik se olyan lényeges, hogy meg is tegyem. 

Sztori
Krimi, tehát értelemszerűen egy hulla indítja be az eseményeket, ami Jenő Bugyor névre hallgató kocsmájának hátsó ajtajánál bukkan fel az éjszakában, és ami a halála módjával önmagában fenyegető üzenet. Tulajdonképpen ennek a felgöngyölítését követjük végig, valami rettenet csavarosan. Útközben belekeveredik a dologba Jenőék múltja, meg a vámpírok kiterjedt és szórakoztató történelme (persze egyiket se részletezi túl, fúrja is az oldalamat, hogy mi a frászt csinált tulajdonképpen az a Tomita, meg mi az isten volt az a dolog Marcussal, az emberem Balatonfüreden nem tud túllépni, szóval lenne itt még mit megmagyarázni). De ettől lesz valahogy élő az egész; ez a sztori nem az első oldalon kezdődött, és nem az utolsón fejeződik be, csak egy epizód Jenőék életében, és nem is feltétlenül a legütősebb. 
A túlélés-központú nyomozást bonyolítja a luna caliente, a tavaszi nap-éj egyenlőség előtti holdtölte, ami minden évben felkorbácsolja a vámpírok ösztöneit, és sokkal könnyebben válnak állattá, mint egyébként. Ilyenkor tényleg bekattannak a vérszagtól, meg egyébként is egész nap vakaróznak az idegtől, néha szó szerint is. 
Amire még fel kell hívnom a figyelmet, az a regény utolsó szava. Én ennyit még életemben nem bazmegoltam egy ültő helyemben, mint amikor odáig eljutottam. Az az egyetlen szó azonnali újraolvasásért kiált, ha az ember figyelt útközben a részletekre. Ha nem, akkor is: másodjára tessék résen lenni. De elsőre NE! - ismétlem: NE! - lapozzatok hátra. Véletlenül se. Az egy élmény, de csak miután az egész megvolt. Ne rontsátok el magatoknak.

Szerelmi szál
Könyörgöm, aki azt hiszi, hogy ebben a könyvben nincs szerelmi szál, az gondolkodjon el az életén, és sürgősen kezdjen el épkézláb pasik társaságába járni. Egy ilyen kapcsolatért bármelyikőtök odaadná a fél karját, ha csak halvány fogalmatok lenne róla, miről van szó. Miért kell mindent kimondani, meg miért kell a szokásos összejövési rituálé egyezményes jeleit tömegével felvonultatni ahhoz, hogy észrevegyétek? Csajok, ne legyetek sekélyesek. Olyan huszonöt fölött legalábbis ne. 
Nem, nem azt mondom, hogy ez egy hangsúlyozottan szerelmi történet, mert tényleg nem az, de ott van, és az egész sztori marhára másképp alakult volna nélküle, különösen a vége a konténerben. Aki nem hiszi, olvassa el még egyszer úgy, hogy kifejezetten az erre utaló jeleket keresi. Még az emberem is megtalálta második olvasásra, úgyhogy nem hiszem, hogy csak én vizionálom be.
Nekem mindenesetre kifejezetten szimpatikus, hogy ilyen éretten van tálalva ez a dolog, és végre nem arról van szó, hogy az események viharában a főszereplők nagyon hevesen egymásba szeretnek, abba meg nem gondolunk bele, hogy mi lesz fél évvel később, a szanaszét heverő büdös zoknik meg a tegnap-is-én-mosogattam idején. Öregszem, basszus, de egyszerűen jó érzés olvasni, hogy ilyen létezik, még ha csak valakinek a fejében is. Megnyugtató. Valahol mélyen mindenki Valéria akar lenni, saját, különbejáratú Jenővel. Akkor is, ha még nem tudja. 
(A képért bocs, nem tudtam kihagyni, annyira cuki :))

Stílus
Hát az valami fergetegesen jó. Jenő intelligens, bölcs unottsága és cinikus-önironikus fekete humora egészen egyedi hangulatot kölcsönöz a könyvnek. Kell is, ellensúlyaként annak, hogy amúgy minden idegbaj és vér és szenvedés, és egyébként is nyomor vámpírnak lenni; így lesz az egész szép kerek, komoly, de szórakoztató és könnyen fogyasztható. Vagy inkább falható.
Szót kell ejtsek egy pár hangulatkeltő apróságról is, amik borzasztóan tetszenek: ott van az egy-két közbeszúrt olasz kifejezés (többnyire szidalmazás), meg az 
a néhány rövid keretes fejezetet a cápákkal meg az ágyban fetrengéssel, no meg amikor Jenőt elkapja a hév, és kicsit emelkedettebben tálalja a gondolatait - ezek mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ne csak jó legyen a könyv, hanem utánozhatatlan. Megint csak azt mondom, hogy ha én így tudnék írni, már nyugodtan halnék meg. 

Na jó, elég a nyáladzásból: olvassátok el (pasik is!), öt csillagból nyolcat kapna, ha osztályoznék ilyen módon. Különösen annak ajánlom, aki amúgy szereti az urban fantasyt, de már besokallt a gagyi vámpíros tinisztoriktól. Meg aki szereti az intelligens humort. Meg hogy olyan önyvet olvashat, aminek ha megfeszül se találja ki előre a végét - egyiket sem, mert több olyan dolog is kiderül, amitől hátast kell dobni. Az nem szükséges, hogy a krimit szeresd hozzá, én se bírom. Ez a könyv úgy ahogy van, hibátlan.

És akkor jöjjenek a random idézetek, hogy értsétek, miről beszélek:

"És te, tudatlan tagja az élők világának, aki a nap alatt örvendezel a boldog, rövid kis életednek, nem is sejted, hogy bármikor, ha fent van a telihold, ha vér szagát érzem, vagy ha éppen csak úgy akarom, én vagyok az a sárgán világító szemű, falfehér szörnyeteg is, aki a hátad mögé lopakodik. Csak azt az apró zörejt hallod még, amint a szemfogam előugrik, aztán már ott is vagyok a torkodon.
Berezeltél? Úgy kell neked, miért nézel annyi vámpírfilmet."

"Az én agyamban élni maga a tömény nyomorúság. Még önmagamra is gyanakszom, ha nincs a közelben más."

"Csak az utolsó kortyok valamelyikénél tértem annyira magamhoz, hogy értékelni tudjam a helyzet abszurditását: három vámpír, nappal, a huszonegyedik századi Budapesten, egy kicsicsázott taxiban; ketten közülük rémes kis termoszokból isszák a testmeleg vért, a harmadik pedig a visszapillantó tükörben igazgatja a hátrazselézett haját. 
Az életem vagy mim egy zártosztály, amelynek a bejáratáról valaki leszerelte a rácsos ajtót."

2015. szeptember 9., szerda

Peter Watts – Echopraxia

A Blindsight után nagyon vártam az Echopraxiát. A könyv potenciállal telve végződött. De meh. Ez elvileg a folytatása lenne, de sok köze nincs sem történetben (ez normális), sem hangulatban, sem tematikában.

Történet téren egy időben nagyjából ott kezdünk, ahol a Blindsight befejezte, és van egy összekötő szál is: Siri apja. De minden más tekintetben az események párhuzamosan zajlanak, függetlenül egymástól.

Míg a Blindsight egy követhető, végig érthető, mégis érdekes megoldásokat és agydurrantó ötleteket vetett fel, addig az Echopraxia olvasása során szinte végig nem értettem mi történt (ez köszönhető annak is, hogy a nézőpont karakter (Daniel Brüks) úgynevezett baseline, nem augmentált ember, a többiek körülötte viszont erősen turbózottak, míg a Blindsightban a főszereplő maga is tele volt pakolva elektronikával). De legfőképpen a miértek hiánya zavar. Mindkét könyvben a vámpír (mert itt is van egy A vámpír) valamiért megtámadja a többieket. Nem derül ki, hogy miért, vagyis alapvetően nem kérdéses, hiszen a vámpírok az emberek ragadozói, de akkor miért lett bennük egész eddig megbízva?

A tematika itt talán a hivemindokról szól, arról, hogy több tudat összekötése esetén azok egy tudatként viselkednek (lásd az ember két agyféltekéje). Azért talán, mert nagyon szétszórt az egész könyv. Csapong a témák között, mindenbe belenyal, ami önmagában még nem lenne probléma, de nem ragad ki egyet sem határozottan és helyezi a középpontba. A könyv végén Watts persze megmagyaráz minden utalást, sok-sok referenciával megtámogatva.

És persze isten. Vagyis Isten. Előjön a digitális fizika, és ennek implikációi, meg a nem konzisztens fizika (persze ha a fizika nem konzisztens, akkor az nem a fizika, csak egy szelete, lásd a newtoni fizika sem konzisztens, ha elég gyorsan megyünk). Elég ködös, hogy merre akart ezzel menni, és ez az a szekció, amire a könyv utolsó 13%-át kitevő függelékben nem is hoz egy hivatkozást sem, bevallva, hogy ez egy elég nagy ugrás volt a most még gyerekcipőben járó területről.
Tényleg nem értem, minek kellett valamiféle vallást idekeverni, hiszen ha van is egy vírus az univerzumszimulációban, annak mi köze bármiféle valláshoz?

Mindegy, ez most nem jött be. Azt hiszem értem, Watts mit szeretett volna, talán, de a kivitelezés nem jött be.

2015. szeptember 1., kedd

J. Goldenlane: A herceg jósnője 1-2.

Yep, visszatértem. Olvasgattam útközben is, csak írni nem volt kapacitásom, de igyekszem majd pótolni a kimaradt könyveket újraolvasás után. 

Most maradjunk a témánál: megismerkedtem Goldenlane-nel
Azt nem mondhatom, hogy zökkenőmentes volt a haverkodás: az elején egyszerűen nem hittem el, hogy komolyan olyan könyvet olvasok, ami egy szerencsétlen ostoba parasztgyerekről szól, aztán egy falka álomvilágban élő idealista bölcsészről, aztán egy teljesen képtelen karakterről, aki annyira naivan hülye, hogy élnie se lenne szabad, viszont néha rátörnek ilyen IQ-rohamok, amikor mindent megold, aztán mindezt megkoronázta a hülye véletlenek idegesítő sorozata, és az a tény, hogy az égvilágon semmi lényeges nem történt az egész könyvben - szóval nem estem hanyatt, na.
Viszont ez az egész annyira gördülékenyre sikerült, hogy nem volt kedvem abbahagyni. Meg ugye vártam, hogy mikor történik végre valami. A második rész végére tulajdonképpen egészen összebarátkoztunk, de azért kedvenc sose lesz.
Na de nézzük részletesebben.

Karakterek
Hülye nevűek, nem túl részletgazdagok (nem mintha hiányérzetem lenne, ilyen könyvben ne is legyen senki túl mély és összetett), de fejlődőképesek. Lehet bennük bízni, nincs nagy köpönyegfordítás, a barát a maga módján tényleg barát, aki meg kis geci volt, az úgy is marad. A hangsúly a maga módján van, elég furán tudják értelmezni a barátság meg a jóindulat fogalmát, de nagy bazmegolást azért egyik sem okozott.
Főhősünk, Arcsin (tarkónbaszást érő név, minden egyes alkalommal ütni támadt kedvem, amikor megláttam leírva) elméletileg női ivarszervekkel rendelkezik, gyakorlatilag meg a franc tudja. Lelki szemeim előtt hol egy koszos, mezítlábas, fogatlan, teheneket hajkurászó parasztfiúként jelenik meg (ezt a szerepet a legelején szedte össze, aztán szépen lassan elhagyta), hol meg zsákruhás kócos szemüveges kis tudós geekként. Valószínűleg az utóbbit szerette volna láttatni az írónő, én igyekeztem is, de az előbb azért majdnem leírtam, hogy Hatal pasija, és időbe tellt, mire észrevettem, hogy valami nem stimmel. 
A lányzó amúgy borzalmasan szerencsétlen, életképtelen, és szociálisan hátrányos helyzetű, aztán valahogy ő lesz a legnagyobb manipulátor, és igazából nálam itt került át a mese kategóriába a könyv, mert ilyen nincs. Ha valaki beszűkült tudatú szerencsétlen hülye bölcsész, akkor az nem manipulál magabiztosan senkit, hanem előbb-utóbb egy középkori mekiben fog sajtos teveburgert árulni a jónépnek nagyobb kumisszal, ha meg nem ölik előbb. A karakterfejlődésnek is kéne hogy legyen határa, vagy legalább kézzel fogható oka. Ezt egyszerűen nem tudom hova tenni, főleg ezen a pislákoló neonlámpa-módon, hogy alapból sötét, aztán néha megvillan, és egyszercsak égve marad. Nem is tudom, mit utáltam jobban: a sötét énjét, vagy az oda nem illő megvilágosodott pillanatait. Kezdő RPG-s első trollja szindróma. 

Sztori
Szóval ez a csodálatos Arcsin valami véletlen folytán átkerül a fél évnyi hajóútra lakozó homoki cigányokhoz a mágia földjére, ahol jól ott felejtik, majd a semmiből felvakarja magát nagyon magasra, mindezt kizárólag azért, mert mindig pont úgy balfaszkodik, hogy aztán véletlenül zseninek tűnik tőle. Utóbbi jelenségtől amúgy telibe rosszul vagyok, nem is értem, miért vagyok ilyen toleráns ezzel a könyvvel. Persze, ki lehet magyarázni, hogy biztos az istenek, de maga a könyv nem foglalkozik ezzel a kérdéssel, találd ki egyedül, ha érdekel, ami marha zavaró. Ahogy az is, hogy a legelején felvázolt kérdés, ami engem végig foglalkoztatott - ki a frász volt Arcsin anyja, és mi történt vele - megválaszolatlanul marad, még csak említés szintjén sem kerül szóba később. Ami gáz, mert ha nem fontos, akkor meg miért kellett neki ez a misztikus háttérsztori? Idegelni az olvasót? Sikerült, köszi.
Olvastam a napokban egy interjút az írónővel, és igazából az után már semmin nem csodálkozom; annyira laza, hogy majd' szétesik, ő nem néz utána semminek, nem hajlandó foglalkozni vele, hogy egyáltalán mit ír, nincs is értelme egyik könyvének se, csak leírta és vicces lett. Hát nem tudom, én hallottam már az írói ígéret fogalmát, és ha szabad megjegyeznem, annak speciel érdemes lett volna utánanézni. Nem mai a könyv, szóval remélem, azóta sikerült. 
Maga a sztori amúgy nem rossz, történnek dolgok, problémáról problémára haladunk, egész csavaros megoldásokkal, - már amikor épp nem deus ex machina oldódik meg a helyzet. A második részben kicsit magára talál a csaj, meg a pasi is kezd emberformát ölteni, azt jobban szerettem, csak a felvezetés volt marha idegesítő.

Stílus
Nem elég humoros, és nem elég komoly, inkább éppen csak komikus, amit speciel pont nem szeretek, de még belefért. E/1, az elején marha idegesítő szófordulatokkal, meg néha zavaró, hogy telibe neked, az olvasónak mesél a csaj, de még mindig sokkal jobb, mint az erőltetettt vinnyogóspicsás E/1. Aki bírja a ponyvát, az vélhetően meg fog vele barátkozni. Vagy baromira fogja utálni. Esetleg felváltva. Ki kell próbálni. Én még mindig nem döntöttem.

Szerelmi szál
Hát, nyomokban azt is tartalmaz. Nem romantikus regény. Van benne pasi, kettő, ahogy a nagykönyvben meg van írva, de itt véget is ér a dolog. Nincsenek érzelmes beleélős jelenetek, csak tényszerű elmesélés (az is odáig terjedt, hogy "megcsókolt" meg "velem aludt"), szóval Hatal miatt senkinek nem lesznek álmatlan éjszakái, hacsak fantáziából nem pótolja a kimaradt jeleneteket. És most egyáltalán nem a szexre gondolok, mert maga az udvarlási fázis is kimaradt (nem, csajok, higgyétek el, az nem minősül udvarlásnak, hogy egy arrogáns pöcs kevésbé pöcs lesz veled); egyszerűen csak egy idő után gyanús lett, hogy ezeknek most már illene összegabalyodniuk. Szóval aki romantikát keres, másik könyvben tegye. 

Összességében fogalmam sincs, miért olvastam végig. Jól van előadva, ez tény, unalom ellen nem rossz, munkába, hosszú vonatútra, meg hát nyilván nem véletlenül szeretik marha sokan, szóval biztos az én készülékemben van a hiba, de egyelőre nem érzek késztetést mást is olvasni Goldenlane-től. Egynek elment, végülis nem szenvedtem nagyon, de vélhetően tudtam volna élni nélküle.

2015. augusztus 31., hétfő

Andy Weir – The Martian

A könyv, amiből most lesz film valamikor. Érdekes módon attól teljesen függetlenül kezdtem el olvasni, szokás szerint egy "ha X könyvet szerette akkor olvassa ezt is" ajánlás mentén találtam rá, és egy nyaralás alatt sikerült is végigszaladni rajta.

A könyv alapvetően a "probléma -> kétségbeesés -> megoldás -> vissza az elejére" folyamatot ismételgeti, noha a 2. lépés néha kimarad. Ezt úgy mondom, hogy ezt kifejezetten jól csinálja, de nagyon kevés más került bele a könyvbe. Így mikor 4% volt hátra csak a könyvből, és akármilyen probléma felmerülése tönkretette volna a happy endet, kicsit türelmetlen lettem a könyvvel. Ritkán érzem egy könyvnél, hogy "csak legye már vége!!", mert ha annyira rossz, el se jutok odáig.
És a The Martian nem rossz könyv, sőt. A formula működik, a problémák érdekesek, hitelesek, a főszereplő hiteles, a megoldásoknak van értelme, ötletesek.
Külön lenyűgöző, hogy az író nem konzultált a NASA-val, minden saját kutatáson alapszik, amit ír.

Persze vannak más, élvezhető dolgok is. A főszereplő karaktere hilarious, nagyon jó humora van, a NASA belső működése szintén érdekesen van ábrázolva.

Sajnos a könyv kicsit leül a végére, és tényleg keveset nyújt a problémamegoldáson kívül. Nem tudom, hogy fog kinézni filmen, mivel a könyv nagy része naplóbejegyzésekből áll, a monologizálás meg nem áll jól egy filmnek.

2015. augusztus 26., szerda

Peter Watts – Blindsight

Watts ingyenesen elérhetővé tette ezt a regényét (meg a többit is meg lehet szerezni néha, nem igazodtam el a honlapján), és de jól tette!

A regény a finom határát járja a hard science fictionnek... igazából nagy frászt, nagyon széles az a határ, ahány ember, annyi definíció, ha egyáltalán megpróbálja definiálni. Mindenesetre a regény a közeljövőben játszódik, és nem sok helyen kell magyarázkodnia, nem sok, nehezen extrapolálható újdonságot vezet be.


A kezdés bevezeti a főszereplőt, aki az epilepsziája miatt fiatal korában elveszíti az egyik agyféltekéjét. Ez önmagában garantálja az érdekes nézőpontot végig a regényen keresztül, hiszen az empátia teljes és fájdalmas hiányát okozza. Minden érzelmi reakciót tanulnia és gyakorolnia kell, ami különösen jóvá teszi ezek azonosításában, lásd később a szakmáját. Persze sok más szempontból is elbaszott ember Siri Keeton, mint oly sokan mások. Az emberiség végre rájött, hogy hogy tudja kielégíteni a biológiai igényeit anélkül, hogy ténylegesen szaporodna, így a népesség csökken, akik itt vannak azoknak is egy része virtuális valóságokba menekül, a testi kontaktus, az intim kapcsolatok kihalóban.

Ebbe a csendéletbe rondít bele, amikor megérkezik 65536 "firefly". Tökéletes háló formájában jelennek meg a Föld körül, sugároznak egy pár másodpercig, aztán fémporrá hullanak szét, ahogy az atmoszféra elégeti őket. A fejesek hamar rájönnek, hogy itt valaki készített egy igen részletes állóképet a Földről, ami veszélyes, így mozgásba lendül az emberiség.

Indul is három expedíció, hogy meglessenek valami gyanúsat (egy Szaturnusz körül héderező műhold véletlenül elkap egy jelet az Oort-felhőből), az első csak elszáguld az ojjektum mellett "meet you at heat death" felkiáltással a végtelenbe, a második már kicsit lassabban halad, és jobban megnézik, de a vizsgált tárgy felrobbantja magát. A harmadik expedíció már emberekkel is feltankolt, pont ezért a leglassabb, viszont technológiailag a legfejlettebb. Itt jön be valami technoblabla, valahogy sikerül az embereknek antianyagot küldenie egész messzire, nincs igazán elmagyarázva, hogy hogy működik az Ikarusz Array. Mindenesetre a Theseus nevű, fejlett mesterséges intelligenciával rendelkező hajó távolról is tudja kapni az üzemanyagot, ami eléggé mobillá teszi.

Apropó, mesterséges intelligencia. Az emberek ekkorra vagy beletörődnek, hogy feleslegessé váltak, és visszavonulnak a virtuális valóságokba, vagy telepakolják magukat mindenféle kiegészítőkkel, hogy kompetitívek tudjanak maradni a gépekkel. Így is csak a legkomolyabb kutatási területeknek van még létjogosultsága mint emberi szakma. A kutatóknak kiterjesztett érzékszervei vannak, fejlesztett mintaillesztő processzorai, ésatöbbi. A nyelvész csaj fejében egy egész kis falka él, mint később megtudjuk a DID az igazi állapota az embernek, legalábbis egyesek szerint.

No és persze van a főszereplő által is űzött synthesist, avagy az utca embere nyelvén jargonaut, ami nagyjából arról szól, hogy a bonyolult dolgokat leegyszerűsíti, anélkül, hogy ő maga értené, pusztán mintaillesztéssel, így hidat teremtve a bleeding edge kutatás és az egyszerűbb emberek között. A fiatalkori műtétje okán kiválóan alkalmas emberek felszíni, felületes gesztusaiból olvasni őket.

Ha ez még nem lenne elég legénységnek, van egy vámpír is velük. Igen, egy vámpír, visszahozva a legendákból. Nem Watts az első, aki tudományosan akar megmagyarázni élőholtakat, de meglepően jól sikerül neki. Még a kihalásukra is van magyarázata, a Crucifix Glitch™, ami azt okozza, hogy ha merőleges vonalakat talál az idegrendszerük, összeomlik. Mellesleg teljesen máshogy látnak, és az emberekhez képest sokkal fejlettebb a gondolkodásuk, úgyhogy kell egy ilyen is, úgy tűnik. Ja, és ő a parancsnok.

Nem akarok semmit elszpojlerezni, a regény alapvetően a first contact eseményeit írja le, de a témái inkább az öntudat, az intelligencia, az idegen intelligencia körül forog. A főszereplő nagyon érdekes szemüvegen keresztül nézi a dolgokat, amit a múltjából flashbackkel teljesen hitelessé és nagyon is emberivé teszi, a science pont eléggé hard, a feszültség végig megvan, a megpendített kérdések pedig nagyon durván húsbavágnak.
10/10 science fiction, minden tekintetben.

Szerk: az lemaradt, hogy a fickónak van humora! Mármint a főszereplőnek is (meg a többi szereplőnek), de az írónak méginkább. Nem komolykodik feleslegesen ott, ahol nem kell, például az igen hosszadalmasra nyújtott függelékben rettentő szórakoztatóan magyarázza a vámpírok élettanát és a többi dolgot.

2015. június 22., hétfő

Brandon Sanderson – The Way of Kings

Sanderson zseniális.
Ezt a könyvet is egy "mit olvassak ha olyat akarok mint X?" kérdésre való válasz miatt kezdtem olvasni, és 100%-ig megérte. Az X itt George RR Martin Tűz és Jég Dala regényfolyama volt, és a találóan pureasoiaf-nak nevezett (találó, mert a sorozat egyre rosszabb, egyre távolabb a könyvektől, és mivel mainstream, minden társalgást megfertőz) subredditen jött szembe velem a fonál.
Mivel a fő téma az volt, hogy már megint várni kell a következő könyvre (én a 3. könyv óta csinálom ezt), a Mistborn sorozatot javasolták, mert befejezett, jó, szép. Megemlítették mellé a The Stormlight Archive-ot, ami visszaadja a Martini életérzést, mert befejeztlen, jó nagy szünetekkel a könyvek között. Én persze az utóbbit kezdtem olvasni, mert szeretek szenvedni.


Bár a második könyv előszava alapján nem bíznék a 2016-os megjelenésében a harmadik résznek, sok másban nem hasonlítanak a könyvek. Sanderson jóval kisebb szereplőgárdával dolgozik és jelentősen magasabb mágiaszinttel. A hangsúly nem az intrikán és a személyközi kapcsolatokon van... igazából nem is tudnám megmondani, min van a hangsúly. Személyek, sorsok, a karakterek formálódása.

A The Way of Kings bevezet minket egy olyan világba, ahol még nem jártunk. Teszi mindezt a végletekig hitelesen. Az író első szabálya kiválóan bemutatja a hozzáállását a mágiához. Ahol Martin azt mondja, hogy nem használ túl sok mágiát, mert nem jó, ha a mágia hozza és oldja meg a problémákat, mert végső soron az emberek világán az emberek okozzák, és néha oldják meg a bajt, ott Sanderson egy kőkemény sci-fi hozzáállást tanúsít a mágiával szemben: a mágia működik (mint írói eszköz), ha nem a történetet megoldó varázskulcsként kezeljük, hanem a fizika szabályainak kibővítéseként, következetesen.

A hozzáállását és a stílusát egy másik, híres fantasy szerzőéhez hasonlítva: Sanderson sokat ígér, de Eriksonnal szemben (Malazan Book of the Fallen sorozat) nem hagyja lógva az olvasót. A világ, amit elénk tár fura, jóval idegenebb a Erikson kreálmányánál, de mégsem érezzük magunkat idegenül benne.
Sanderson megtanít minket bízni benne, az íróban. Szerencsére a könyv hosszú, így van is időnk kialakítani ezt a bizalmat. Bízunk benne, hogy ha valamit bevezet, arról ki fog derülni, hogy mi az, mi szerepe van, hogy működik. A legfurább dolgokat a világ legnagyobb természetességével kezeli, és nem erőszakos tanítóbácsi módjára, hanem a bemutatás, a leírás erejével illeszti bele a világképbe. Az elején volt néhány rész, ahol csóváltam a fejem, mondom ez ostobaság, ez hülyeség, de aztán mindig rájöttem, hogy csupán nem értettem még mindent. A könyv első tizede után már kifejezetten vártam az ilyesmiket, mert tudtam, hogy később mindennek lesz értelme, és ezek nagyon érdekes koncepciókat vezettek be.

Csak ízelítőül. A világ egyik alapvetése a highstorm. Ez egy ránézésre rendszertelenül, de matematikai módszerekkel jósolható, pár naponta érkező hatalmas vihar. Ez kihat az emberek (és igazából minden életforma) életének szinte minden aspektusára. A hajózás gyakorlatilag a partmenti lavírozásra korlátozódik, az épületek mind egy irányba néznek és megerősített keleti oldallal rendelkeznek. És még számtalan egyéb, például a kő alapzatig lekopaszított tájak, és ehhez alkalmazkodó növényzet, teknőspáncélszerű héjakkal rendelkező állatok.
Nem akarok túl sokat lelőni a vlágból, mert a könyv egyik legnagyobb élvezeti értéke a környezet furcsaságainak felfedezése, azok következményeinek feltérképezése.

Csak pozitívumokat tudok mondani a könyvről. Egyszer sem akartam letenni, hiába hosszú, hiába bombáz egyenletesen új és új dolgokkal. A karakterek átélhetők, a nemesek nemesként ábrázolása is teljesen hiteles, a különböző társadalmak megosztottsága jól ábrázolt, a világ mindenféle tájai, sajátosságai érdekesek, ötletesek.

Biztos, hogy fogok még olvasni tőle, ha végzek ezzel a sorozattal, és ezt mindenki másnak is javaslom, aki szereti a racionálisan felépített fantáziadús írásokat. Nem Martin, egészen más stílusban ír, örülök, hogy sikerült tágítanom a tűrhető fantasy kategóriámat.

2015. április 26., vasárnap

Charles Stross – Neptune's Brood

Névleg a Saturn's Children folytatása, igazából nem, csak ugyanabban az egyre táguló univerzumban játszódik. Remélem, lesz folyta Most tudtam meg, hogy lehet, hogy készül harmadik könyv... Waxing Uranus címmel. Igen, Waxing Uranus. Nem tudom, hogy komoly-e, gyanúsan közel van a bejegyzés dátuma április 1-hez. Mindenesetre egy jó kacajt kicsalt belőlem.
Szóval azért szeretném, ha lenne folytatása, mert ez igazi hard sci-fi, ennek ellenére mégsem ragad meg a Földön, nagyon szórakoztató és minden tekintetben kiváló. Így kell nehéz SF-et írni.

A cím kicsit megtévesztő, mert köze sincs a történéseknek a mi naprendszerünkhöz. Ahogy említettem, nem igazán folytatás ez, de ezen túl is nagyon sok mindenben szakít az első könyvvel. Az első könyv a kihalt emberiség rekreálására koncentrál, és ettől parázik mindenki, mert az emberek szolgálatára vannak kondícionálva. Minden eszköz emberi jellegű intelligenciával van felszerelve (űrhajók, űrliftek, taxik, hotelek, még a párnázás is, ami a gyorsulások elviseléséhez kell), és mindenki folyamatosan szexel (oké, a főszereplő egy szexrobot, de ezen túl is).
Itt párezer év múlva vagyunk, a (post)emberiség (azaz a robotnépség) szétterjedt (jó lassan, fénysebesség alatti utazással), és jó sok változás történt a fiziológiájában a lényeknek. Úgy tűnik, hogy sokkal jobban biológiaira emlékeztető lett a működésük, már nem működnek oxigén (vagy valami ekvivalens kémiai reagens) nélkül, húst esznek (pontosabban májat), míg a korábbi verziók elvoltak energián és valamiféle nem-biológiai feedstockon.
Megszűnt a nem-emberi robotok széles arzenálja, ami egyszerű gép az tényleg egyszerű gép, komolyabb intelligencia nélkül, a legdurvább deviancia a normális emberi formától az a mindenféle extrém környezetekre (tartós vákum, mélytenger) alkalmasabb testek.

Sokan a review-ikban azt vetik Stross szemére, hogy nagyon könyvelős-közgazdászos lett a könyv, nagyon sokat beszél pénzről, gazdaságról. Ez valóban igaz, például sokkal jobban kifejti a "biológiáját" a robotoknak, és azt is gazdasági szempontból mutatja be: a sejtek (a mi sejtjeinknél nagyobb, komplex automaták) egyfajta gazdasági kötésben vannak, energiát, ellátást kapnak az együttműködésért, és ha a nagyobb egység, a robot nem teljesíti a kötelezettségeit (nem eszik eleget), akkor fellázadnak és elkezdik a saját útjukat járni. Tényleg sokat beszél a pénzről, a lassú pénz fogalmát elemezgetni nagyon sokat.
Ez részben érthető, hiszen a főszereplő is ezzel foglalkozik, és hasonlóan az előző könyvhöz ez is E/1-ben íródott. Amúgy a lassú pénz a közepes pénz továbbgondolása, ami nálunk a hosszabb távú befektetéseket jelképezi (ingatlan, államkötvány, akármi). Amikor több száz évig, akár egy évezredig is tart egy új csillagrendszerben kolóniát létrehozni (~100 év eldönteni és megépíteni a hajót, ~500 év odaérni, rendszertől függő évszázadok, amíg profitábilissé válik az új kolónia), a hosszú távú befektetés fogalma új értelmet nyer.
Ezek az új kolóniák, noha visznek magukkal egy rakás szakértőt adatként, mindig szükségük lesz új bevándorlókra, amiket az elsők között felállított lézereken keresztül töltenek le, ami pénzbe kerül.

Szóval valóban sok a gazdasági bla-bla benne, de nem zavart túlzottan, nincsenek túlságosan vontatott, unalmas részek, ügyesen szétosztotta a könyv egészén. És elég tech bla-bla van benne, hogy minden SF rajongót megfelelően lekössön.

A történet, bár más, mint a Saturn's Children, mégis ugyanazt a hangulatot adja: van nagy hatalmú ős, van rejtély, van gazdaság. Ilyen soft-detektívregény.

Stross szépen bővítgette tovább a világát, és a nagy "csavar", a fénysebességű hajtómű jól megdobja a könyv végét (ahogy az első végén a rekreált bioszféra és emberszabásúak (és ez által az emberek ígérete) tette), így már nincs akadálya a gyakorlatilag korlátlan galaktikus terjeszkedésnek, a gazdaság összeomlik ésatöbbi. És mindez megmarad hard SF-nek. Érdekes lesz, ha lesz további rész, nagyon várom!

Végére egy fankészített borítóterv, ami a Saturn's Children stílusában készült.

2015. április 9., csütörtök

Charles Stross – Halting State

Az első regényem Stross-tól, ami nem valami jelenkori valóságtól teljesen eltávolodott állapotot ír le, épp ellenkezőleg, a nagyon közeli jövő szinte tapintható újdonságait próbálja leírni. Már a címe is érdekesnek ígérkezett nekem, mint algoritmuselmélettel röviden de ismerkedett embernek, Halting State (ami gondolom a halting problemre akar utalni (persze szójáték az állami apparátus megtörésére is)).

A történet három ember életét követi: Sue, a rendőr, Elaine, a biztosítási valami (forensic accounting) és Jack a programozó, és ilyen sorrendben rotálja a nézőpontot az író. Indokolatlanul második személyben. Indokolatlanul, mert a harmincadik oldal után, mire megszokod, semmi extrát nem ad egy első személyű íráshoz képest. A második személy szokatlanságának számlájára írom, hogy csak a harmincadik oldal körül tűnt fel, hogy Sue és Elaine külön személyek, az sem segített, hogy Sue fejezete a munkáról szólt, Elaine-é pedig a munka utáni lazításról, és jogi-intézkedési tanácsokat adott egy barátjának.
Amikor sikerült felfogni a rendszert és hozzászokni, rájöttem, hogy miről is van szó: az egész regény egy vastag augmented reality projektálás. Addig zavaros volt, hogy most Sue miről is beszél, mit lát, milyen gesztusokat csinál, de gyorsan helyrerázódott minden. A világ tényleg nem változott sokat. Legalábbis nem telt el sok idő - valamikor 2030 körül járhatunk? -, de nagyon megváltozott minden a lehetőségeknek köszönhetően. A regény is megfogalmazza a végefele, az utcák szinte ugyanúgy néznek ki, eltekintve néhány vezető nélküli autótól és az emberek kütyüitől, de a lényeg ami alatta van, az informatikai gerinc.

A történet eléggé dekektívregényesen játszódik, legalábbis Elaine és Jack szemszögéből, akik viszonylag hamar összekerülnek. Ez utóbbi részlet különösen izgalmas, mert így a három nézőpont szereplő közül kettő közös történetet mesél. Szigorú monoton sorrendben követik egymást a fejezetek, nincs átfedés, de így is nagyon érdekes, ahogy a két különböző személyiség ugyanazokat az élményeket megéli.
Sue, bár ő a rendőr, irónikusan nem detektívregény stílusban narrálódik, inkább egyfajta helyi és rendfenntartói nézőpontot képvisel. Igazából nem tudom, mi a konkrét szerepe, nélküle elesnénk néhány érdekes jelenettől, de nem kritikus a történet szemszögéből.

Bár már megmondták nekem többször is, hogy amit én jó karakterírásnak tartok az igazából nem az (de én ezt miért hinném el?), ettől függetlenül azt mondanám, hogy kiválóan ábrázolja a három karaktert, és a mellékszereplők is hihetőek. Reálisak a konfliktusaik, figyel a részletekre.

A történet, mint említettem az augmented realityre fókuszál, ezen belül is a mindenféle játékokra. A virtuális valóságnak több rétege van, a sztori egy olyan világgal kezdődik, ami nagyjából a jelenlegi MMORPG-k továbbgondolása, semmi extra, csak reálisabb, jobban irányítható (és ebben követnek el egy bankrablást, ami az eseményeket elindítja). Aztán bevezeti a virtualitás felső rétegeit, amik ténylegesen a valóságunkban játszódnak, csak a mindenkinél jelen lévő szemüvegek által a valóságra vetített grafikák reprezentálják őket (ezek persze nem csak játékok, hiszen az információkezelés hatalmas lehetőségei rejlenek ebben).
A nagy trükk a mindenféle "hétköznapi kém" stílusú játékokban van, amikről kiderül, hogy a valódi titkosszolgálatok olcsó ügynökeiként funkcionálnak, végülis erre megy ki az egész regény.

Nagyon tetszik, ahogy Stross továbbgondolja a jelenlegi trendeket, általában is hihetőek a regényei, de ez annyira közel van a jelenünkhöz, hogy nem egyszerűen hihető, gyakorlatilag garantáltan lesz ilyen (leszámítva a kvantumszámítógépet, arról még nem tudjuk).
Az is nagyon jó, ahogy keveri a valóságot és a játékokat, sok embernek ez a két dolog nem válik el, kedvenc idézetem:
"They're tunneling TCP/IP over AD&D!"

Az elején említettem, milyen jó a cím, hát a következő rész címe Rule 34, azt is izgatottan várom, érthető okokból.

2015. április 6., hétfő

Jonathan Strahan – Engineering Infinity

A kötet egy novellagyűjtemény, ami elsődlegesen a hard science fictionre koncentrál. Charles Stross miatt szereztem be, a Bit Rot elvileg valahol a két Freyaverse regény között játszódik, és érdekesnek ígérkezett. Végül az összesnek adtam egy esélyt (némelyiknek kettőt vagy többet), így hát lett egy rövid összefoglaló az összesről.
Érdekes volt, hogy így olvasás közben is kellett jegyzeteket írnom, mert elfelejtettem volna a sztorikat, annyira különbözőek voltak.

Jonathan Strahan – Beyond the Gernsback Continuum...
Ez ugye még nem novella, csak egy rövid szösszenet a science fiction műfajokról, azok fejlődéséről. Arra fókuszál, hogy mit tekintünk "hard" SF-nek. Ez egy elég képlékeny terület, sokan sokmindent értenek alatta. Ahogy észrevettem, a könyv folyamán végig az volt a hangsúly, hogy maga az írás stílusa a technológiát, a fizikai törvényeket fókuszban tartja, nem intézi el őket egy legyintéssel. A történetek nem ragaszkodnak görcsösen az általunk is ismert fizika korlátaihoz, megengednek elhajlásokat, továbbgondolásokat, lazításokat, de természetesen csak következetesen, a saját világon belül logikusan.
A Gernsback Continuum egy korszakra utal, a régi írók korszakára, de azt Strahan is leszögezi, hogy a novellagyűjtemény nem próbál nagy, végső nyilatkozat lenni, inkább egy szakasza egy folytonos diskurzusnak arról, hogy mit is jelent a science fiction.

Peter Watts – Malak 7/10
Egy nagyon izgalmas, jól megírt novella. A mesterséges intelligencia fejlődéséről szól, [belső nézőpontból], ami kifejezetten érdekessé teszi. Egy harci droid "jellemfejlődéséről" szól, ahogy egyre finomítják az ellenséget azonosító és a döntéshozó (mikor érdemes harcba bocsájtkozni, mikor túl nagyok a civil áldozatok) algoritmusait.
A vége kicsit elkenődött, mert a szokásos, lerágott témát veszik elő, és a drón bevezeti magát a miniatombombájával a vezérkarhoz, mert hát rájön, hogy ők okozzák a legtöbb civil áldozatot azzal, hogy folyamatosan felülbírálják a döntéseit. De az odavezető út kiváló volt.

Kristine Kathryn Rusch – Watching the Music Dance 4/10
Hosszú, értelmetlen fosása a karaktereknek. Van egy kislány, akinek mindenféle komoly implantátumai vannak (amivel a zenét tudja teljesebben megélni (lásd a cím) és majd később előállítani), mert az anyja benne akarja kiélni magát, és akkor válás, és küzdelem a gyerekért, és dráma, igazából szinte nulla science fiction van benne, jobban el tudnám képzelni egy Oszkárdíjra hajtó film forgatókönyvvázlataként. Nem kezd semmit az implantátumos témával, a gyerek ugyanúgy lehetne autista vagy mozgáskorlátozott a történet szempontjából.
Nem kellemetlen olvasni, csak értelmetlen, nem ide való.

Karl Schroeder – Laika's Ghost 3/10
Hasonlóan az előzőhöz, sok betű semmiért. Elkezd valami sztorit, és csak jön, és jön, és nem mond semmit. Ezt be sem tudtam fejezni.

Stephen Baxter – The Invasion of Venus 4/10
A kiskedvencem. Nem is zavart volna annyira, ha a bevezető szövegben nem helyeznék a legfontosabb brit SF írók közé. Baxter az a régi fajta író, és [nem tudta kihagyni] az "isn't it obvious" szerkezetet. Mert ha nincs egy karakter, aki az olvasónak magyaráz, akkor az nem is science fiction. Hihetetlen. Amúgy az írás olyan gyenge közepes, megpróbálja ezt a mennyire jelentéktelenek vagyunk érzetet kelteni (jönnek az idegenek, de nem is ide, hanem a Vénuszhoz, ahol nem is tudtuk, hogy élnek, de nálunk jóval fejlettebbek), de szarul.

Hannu Rajaniemi – The Server and the Dragon 7/10
Egy érdekes ötlet: hogy élné meg az öntudattal rendelkező - csillagközi - hálózati infrastruktúra a vírustámadást, illetve maga a "vírus" - aki szintén önálló személyiség - szemszögébe is bepillantást nyerünk.
Nagyon jó stílus, eredeti ötlet.

Charles Stross – Bit Rot 8/10
Egy kiváló robothorror. A zombis témát dolgozza fel, csak robotokkal, és nagyon jól. A Saturn's Children [LINK] után játszódik, a főszereplő Freya utódainak kalandozásaiba kezd bele, ahol valami nagyon csúnya (és rémesen valószínűtlen) dolog történik: a hajót eltrafálja egy kvazár jetje, nagy adag sugárzást juttatva a hajón lévők szervezetébe, többek között a saját javítóanyagukba. És megindul a küzdelem a még épen maradt anyagért. Amit tovább nehezít, hogy ahogy romlik a személyek állapota, visszavedlenek az alacsonyabb tudati szintekre (lásd még a linkelt írást, Stross robotjai emberi replikák), gyakorlatilag vadállatként vetődnek az "ételre".

Kathleen Ann Goonan – Creatures with Wings 3/10
Borzasztóan emlékeztet Maróti László Időzavar című szófosására. Azaz történnek dolgok, amik annyira életszerűtlenül vannak megírva és annyira gyermetegen ostobák, hogy az ember azt hiszi, itt valamiféle szimbolizmus akar lenni a háttérben, de amikor az utolsó oldalhoz ér rájön, hogy az író ezt komoly science fiction történetnek szánta, és akkor rájön, hogy átkúrták. Sokkal rosszabb érzés, hogy nem szándékosan, rosszindulatból, egyszerűen csak az író nem alkalmas írásra, egy szerkesztő mégis úgy döntött, hogy ez jó lesz valamiért és megjelentette.
Két dolog miatt mégsem annyira rossz, mint az említett regény: egyrészt a főhős nem egy érdektelen, unalmas, rosszul megírt alak, egész izgalmasan, életszerűen indul a dolog, másrészt rövid, nem kell egy regényt végigszenvedni, hogy kiderüljön, igazából nem is szólt semmiről.

Damien Broderick és Barbara Lamar – Walls of Flesh, Bars of Bone 7/10
Először azt hittem, ez lesz a győztes a novelláskötetből, mert brilliánsan indult, olyan buszon hangosan röhögősen. Első személyben van írva, és ez nem csak nézőpontot jelent, stílust is. Zseniális belső monológok, tárgyak, személyek elnevezései - ahogy a válása körül tevékenykedik és ez felkavarja az érzelmeket -, illetve ez az idézet önmagában: "I warmed up some refried beans, which I suppose made them re-refried"... az is gyönyörűen szórakoztató, ahogy az bölcsészprofesszor főszereplő teljességgel félremagyarázza a kvantumfizikát. Sajnos a végefele belemegy valami időutazásos, zárt görböletű magyarázkodásba, kár érte.

Robert Reed – Mantis 5/10
Bemegy a csóka az edzőterembe, ahol végre felszerelték az úgynevezett infinity window-okat. Ezek mutatnak egy módosított valóságot, ami valahol máshol történik, és ahogy később kiderül, ez fordítva is működik, ő maguk is megjelennek ott egy hasonló ablakban. Aztán felmerül a kérdés, hogy akkor most valódiak vagyunk-e, és az öregasszonynak az az érve amellett, hogy ő valódi, hogy nem izgalmas az élete, merthogy a sztorikban mindig mindenkinek izgalmas az élete. Ekkor szakadt le az arcom.
Az íráskép olyan gyenge közepes, szóval erről ennyit.

John C. Wright – Judgement Eve 5/10
Egy érdekes koncepciókkal teli világ - assemblerek -, ami rosszul, életszerűtlenül van megírva. Jön valami idegen életforma, akiknek van valami retardált erkölcsi rendszere, az egész egy nagyon bénán álcázott bibliai történetnek tűnik. Gyakorlatilag 20 oldal teljesen értelmetlen moralizálás. Kár érte, mert lehet, hogy ha jobban ki tudja fejteni a világot, akkor érdekesnek tűnhetett volna.

David Moles – A Soldier of the City 6/10
Nagyon jó a stílus, az íráskép, könnyű volt olvasni. Bár nem derült ki számomra, hogy akkor most Babilon (a főszereplő származási helye) most akkor micsoda, bolygó, orbitál, hogy most csillag, neutroncsillag vagy fekete lyuk körül kering, de mindenképpen érdekes a világa. A technológiai aspektusai izgalmasak az írásnak, az ízlésemnek egy kicsit túl kevéssé kifejtetten, de ott vannak.
Ezen túl elég generikus science fiction történet, nem hoz igazán újat, amikor elkezd moralizálni ott még egy kissé fájdalmas is, főleg amikor megtér katona valami űberbölcs szerzetesrendbe, egészen a Véreb (GoT) jutott eszembe róla.

Gregory Benford – Mercies 4/10
Abban a régi stílusban íródott, ami olyan szájbarágósan tanítani akar, hálisten itt ez nem annyira hangsúlyos, mégis olyan öreges a fogalmazás. Nem ez a legnagyobb hibája az írásnak sajnos.
Időutazás. Ez mindig egy kényes téma, de itt nagyon el vannak kenve a dolgok. A csávó valahogy gazdag lesz, aztán rákos. Kitalálja, hogy visszautazik az időben, és megöl néhány sorozatgyilkost, mielőtt azok gyilkolnának. Azzal a modellel dolgozik, hogy nem azt a valóságot változtatja meg, ahonnan jött, hanem valami multiverzum dolog, és ahogy utazik vissza, úgy egyre bizonytalanabb, hogy melyikben van, így persze ellenőrizni kell, hogy az adott sorozatgyilkos tényleg az-e ott. Viszont multiverzumból csak pár száz van. Mi? Ez nem áll össze.
A főszereplő piszichotikus énje önmagában nem lenne rossz, hihető motivációi vannak. Aztán a vége jön, és teljesen fejbekúr mindent. Az időutazás egyenes következménye, hogy ezt később is meg fogják csinálni. És tényleg. Rajongói lesznek (most akkor mi? melyik idővonalon vagyunk a pár százból?) a saját szubjektív jövőjében. A finálé ott jön, amikor a csávónak segít a csaj az utolsó, nagy dobásában (Charles Manson), ami nélküle nem sikerülne. Az epikus csavar, hogy a csaj lelövi a főszereplőt, mert hát ugye a gyilkosság bűn. Mivel az egész történet arról szólt, hogy MEGELŐZNI a gyilkosságokat, nem értem. Figyelembe véve, hogy a csávó végső stádiumos tüdőrákos, a nagy csavar pofára esik és nagyjából semmi értelme nincs.

Gwyneth Jones – The Ki-anna 7/10
Érdekes történet. Jól van megírva, de sokkal jobb lenne egy kisregényben vagy inkább egy teljes detektívregényben. Elég zavaros, hogy pontosan mi történik, annyi háttérsztori van benne, amit sajnos nem tud az író kifejteni (vagy nem is akarja, nem derül ki). Kiváló karaktereket hoz be, amit kevés oldalon is tud demonstrálni.
Nagyon kifejezően ábrázol különböző kultúrákat, kicsit Mass Effect stílusban, tehát könnyedebb, nem koncentrál az olyan kérdésekre, hogy miért kéne különböző életformáknak könnyedén együtt élniük, egyszerűen csak megteszik. Ennek ellenére van egy vonal benne a kultúrálisan beékelődött, modern kori kannibalizmusról, ami elég idegenül hat nekünk, embereknek.
Sajnos azt még mindig nem tudom, hogy milyen egy Ki-Annával szexelni, pedig sok említés van rá, ami izgalmassá teszi.

John Barnes – The Birds and the Bees and the Gasoline Trees 7/10
Jó, könnyed, kellemes stílus. Érdekes karakterek. A személyiségek hihetőek, a történeteik valódiak (válságban lévőnek tűnő házasság igazi konfliktusokkal, android személyiségi jogok, mesterséges személyek, uncanny valley). Amiről szól az viszont eléggé semmilyen. Valami csillagközi, lassan szaporodó életformáról van szó, ami személyes véleményem szerint teljességgel elképzelhetetlen, így nem fejlődik ki egy élőlény, az evolúció sok generáció alatt dolgozik. Mellesleg ez terjesztette volna el az életet a Földön is, de ez most mindegy.
Nehéz rá haragudni emiatt, mert tényleg nem ez van a középpontban, az android lány tényleg hihető, mint mesterséges személyiség, a kutató csóka és az újságíró felesége nagyon valódiak.


Érdekes olvasmány volt, nagyon jó találkozni sokféle írással, noha néhányat tényleg nem tudtam befejezni sem, annyira fájdalmas volt. Összeszedtem néhány nevet, aminek viszont érdekes lesz utánamenni. Azt hiszem, fogok még ilyet csinálni.

2015. március 26., csütörtök

Charles Stross – Accelerando

Sokat hallottam erről a regényről amikor elkezdtem Charles Stross-t olvasni, a review-kban sokan emlegették, hogy ezt olvasták tőle először. Ez is egy egyedülálló kötet, se folytatása, se előzménye nem született, és valószínűleg nem is fog.

Elég érdekes regény ez. A szingularitás, pontosabban a technológiai szingularitás témáját próbálja bemutatni, leginkább emberi szemszögből. Ott indulunk, hogy van ez az entrepreneur csávó, ez a Manfred, aki nagyon komoly gazdasági anarchista (jaj de rosszul használtam ezt a szót?), a pénzt idejétmúlt fogalomnak tartja, és a zseniális ötleteivel tesz gazdaggá mindenféle vállalkozókat, akiknek köszönhetően teheti meg, hogy nem foglalkozik a pénzzel. Ebben a szemüvege és a világháló segíti, amik egyfajta tudatkiegészítésként, tudatkiterjesztésként szolgálva gyűjtik és elemzik neki az információt.
Aztán ez fajzik el, egyre több minden kerül a virtuális térbe, először csak személyiségszimulációk, komplett szimulált világok, később pedig az embereket teljesen kiszorító mesterséges intelligenciák és veszik át az uralmat.

Van egy csomó dráma (ex feleség, közös lányuk, a macska) is, de őszintén szólva, ez a regény jobb lett volna futurológiai tézisként megírva. Az elmélet, hogy szépen lassan minden anyag a naprendszerekben (kivéve az energiát termelő központi csillagot) átalakul számítókapacitássá, nagyon érdekes, Ennek hatásai az emberi, biológiai társadalomra szintén. De Strossnak nem sikerült igazán érdekes történetet kanyarítania ehhez.

És a macska. Idegesítő, úgyis mindent jobban tudok karakter, kicsit sajnálom, hogy egyáltalán bele lett keverve.

Amúgy alapvetően tisztességes hard science fiction (egészen a végéig), nagyon érdekes részekkel, technológiákkal, de sajnos a karakterek egyáltalán nem tudtak megfogni.